Reggeli Sajtófigyelő, 2006. március - Határon Túli Magyarok Hivatala, Sajtó és Dokumentációs Főosztály
2006-03-24
23 Feltételezhető, hogy mély istenhite, a Legfelső Jó iránti elkötelezettsége tette számára lehetségessé, hogy felismerje: csak az összes társadalmi réteg összefogásával szabadítható fel a haza. Mert ha az isten előtt egyenlőek vagyunk, akkor a haza iránti elkötelezettségben is egyenlőeknek kell lennünk. A szabadságharcban így valósult meg az egyenlőség elve, ami azt jelentette, hogy azt a földesurat büntette, aki nem engedte jobbágyainak, hogy részt vegyenek a felkelésben, a harcoló jobbágyokat pedig felszabadította. Rákóczi ismerte fel először a magyar történelemben a közteherviselés elvét: az adófizetés kötelessége vonatkozzon mind enkire, tehát a nemesekre is. A spanyol örökösödési háborúnak a sikertelensége, vagyis a Habsburgok sikerei mellett éppen a magyar nemesség akadékoskodása jelentette a legnagyobb veszélyt a szabadságharc számára. A földbirtokos nemesség, ellentétben a fől eg protestáns köznemesekkel folyamatosan akadályozta a szabadságharc előremenetelét, sokan közülük kiváltságaik védelmére inkább császárpártiak lettek. Rákóczi fölismerte, hogy kettős elnyomás alatt él a nép: a Habsburgok és a nemesség elnyomása alatt. Hus zadik századi értelmet adva ennek a helyzetnek: az idegenek és a kiváltsággal rendelkezők elnyomása alatt senyvedett akkor is a magyarság. A nemesség soraiból leginkább azok érezték a Habsburg uralom terhét, akik a nemzet iránti felelősséggel voltak áthat va. Őket sértette leginkább I. Lipótnak az a 1867ben IV. törvénycikként kiadott rendelete, mellyel eltörölte az Aranybulla óta létező nemesi ellenállási jogot, amivel korlátozni lehetett az uralkodói abszolutizmust. Rákóczi felfedezte, hogy a nép a legeln yomottabb ebben az elnyomásra épült rendszerben. A felszabadulás vágyát azonban nem tudta általános élménnyé tenni, ami okozója volt számos államszervezői és harctéri sikertelenségének és siettette a szabadságharc vereségét. A magyar állam önállóságát és m egszilárdítását tartva szem előtt francia segítséggel sikerült elnyernie Erdély fejedelemségét. Beiktatására 1707. március 23án került sor. Ezt a címet úgy értelmezte, hogy ezzel megteremtheti a császári hatalom ellensúlyát és a magyarok számára hasznos e urópai egyensúly kialakítását. Egy sajátos, a szabadságharc stratégiája szempontjából hasznos, államszervezői szempontból pedig demokratikusnak nevezhető elvet érvényesített Rákóczi. A „magyar kuruc állam” a megyéknek és Erdélynek a szabadságharchoz való csatlakozása szerint egy konföderációvá vált, ahol gyakorlatilag megszűnt a királyság. Rákóczi államszervezői felvilágosultságára utal, hogy a szabadságharc éveiben rendszeressé váltak az országgyűlések, ami – többek között – azt is jelentette, hogy Rák óczi szakított kora abszolutizmusával és az ország ügyeit, a törvények meghozatalát a több mint száz évvel későbbi reformkorban és a Tizenkét Pontban megfogalmazott követelménynek megfelelően igyekezett intézni. Országgyűlései között az egyik leghíresebb a z 1707es ónodi volt, ami azonban a Sajó magas vízállása miatt részben Köröm határában zajlott. Francia sugallatra itt került sor a Habsburgház második magyarországi trónfosztására – az első 1620. augusztus 25én történt a Bethlen Gábor által összehívott besztercebányai országgyűlésen – , ami államelméletileg Magyarország függetlenségének kikiáltását jelentette. Megindultak a jegyzékcserék Franciaországgal a függetlenség elismerése érdekében, de az örökösödési háború francia sikertelenségei és a kuruc csapa tok vereségei véget vetettek ennek a diplomáciai tevékenységnek. A trónfosztással Rákóczi sem jutott messzebb, mint 1849ben Kossuth, vagy a semlegesség kikiáltásával az 1956os forradalom. Figyelemre méltó a szabadságharc területi kiterjedése. Alig lépte túl annak a területnek a határát, amely Magyarország oszmántörök megszállásá nak idején nem tartozott a hódoltsági területhez. Ez egyértelműen arra utal, hogy a volt hódoltsági terület többékevésbé még senki földjének számított. Ezért nem véletlen, hogy a szabadságharc vége területileg is azon a tájon következett be, ahonnan elind ult. A szatmári béke illetve megegyezés tett pontot az 1703 óta tartó háború végére, ami valójában sokkal hamarább kezdődött. Hiszen magyar szabadságharc folyt a török hódoltság évei alatt is. Báthori Zsigmond, Bocskai György és Bethlen Gábor ugyancsak a m agyar függetlenség képviselői voltak és nem a törökökkel háborúztak hanem a Habsburgokkal. A szatmári béke kegyes béke volt, gyakorlatilag mindenkinek megbocsátott aki visszahódolt a császár uralma alá. II. Rákóczi Ferenc azonban – harminc öt évesen – Fra nciaországba távozott, hogy életében soha ne térjen vissza szülőföldjére. III. Károly 1715ben kiadott első dekrétumában azonban mindenkit megfosztott a szatmári békében biztosított kegyelemtől, akik nem hódoltak vissza a császárnak, „akik bűnükben makacs ul megmaradtak”. Ezeket a haza nyilvános ellenségeinek, árulóknak, az igazi szabadság felforgatóinak nevezte. Törvényesen száműzöttekké,
