Reggeli Sajtófigyelő, 2006. március - Határon Túli Magyarok Hivatala, Sajtó és Dokumentációs Főosztály
2006-03-16
55 Dunaszerdahely, 20060315 14:00 vissza Markó Béla ünnep i beszéde Kézdivásárhelyen Erdély.ma [ 20060315 - 12:09:53 ] Tisztelt kézdivásárhelyiek! Székelyek, magyarok mindenhonnan! Sokféle jogtól fosztották meg az erdélyi magyarságot a huszadik században, sokféle jogot kell nekünk most, a huszonegyedik s zázadban visszaszereznünk. Amit eleink elveszítettek, nekünk azt most meg kell nyernünk. Amit őseink reánk hagytak, azt meg kell őriznünk. Ma elsősorban erről szeretnék beszélni: az örökségről. Örököltük a feladatot, örököltük a harcot, örököltük a munkát, amit eleink nem tudtak elvégezni. Nekünk kell a feladatot megoldani, nekünk kell a harcot megvívni, nekünk kell a munkát befejezni. Azért kell mindezt megtennünk, mert csakis így tudjuk megtartani azt, amit szintén ránk testáltak az ősök: a szülőföldet. Mármár elveszítettük ezt a szülőhazát, a Székelyföldet, Erdélyt a kommuniz mus évtizedeiben, már félig kicsúszott a talpunk alól a szántóföld, már verebek ültek a fecskefészekben, már más halászott a folyóinkban, más vadászott az erdeinkben, más vágta a fát a havason, mások legeltették itt a juhaikat, mások költöztek a házainkba, már magyarul is elfelejtett mindenhol a hivatal, már elindultak új hazát keresni a székelyek, már vagonokba rakták a bútort és a könyvet, már sokan feladtak minden reményt, amikor megbukott a nemzetikommunista diktatúra. Hányan voltak közülünk is, akik már elúszni látták az örökséget, és nem hittek a székelység, az erdélyi magyarság feltámadásában. De mi a történelemben eddig minden tetszhalálból feltámadtunk. Mindig talpraálltunk. A szülőföldet, ezt a legdrágább örökséget mi székelyek a legnehezebb k örülmények között is megtartottuk. Mi nem vagyunk a vesztesek népe, nem szalmaláng, hanem tartós tűz lobog bennünk, mi Petőfi Sándor és Gábor Áron népe vagyunk. 1989 után ez a tűz tartott életben minket, ez a tűz olvasztotta egybe a székelységet, az egés z magyarságot. Ahhoz, hogy visszaszerezzük a tőlünk ellopott örökséget, erőre, észre, türelemre és összefogásra volt szükségünk. Hiszen hiába minden okosság, minden zseniális program, minden ragyogó cél, ha nem vagyunk minden pillanatban egységesek. És hiá ba az egység, ha csak egy pillanatig tart, ha csak rövid időre tudunk összefogni, mert hosszú munka, hosszú harc, amíg célba érünk. 1848 nagy tanulsága éppen ez. Másként gondolta Kossuth Lajos, másként látta Széchenyi István vagy Deák Ferenc, és mindegyi küket bírálta Petőfi Sándor. Volt aki Kossuth Lajost meggondolatlannak tartotta, volt aki éppen ellenkezőleg, habozónak. Sok mindenben nem értettek egyet 1848 magyar csillagai. De egy valamit jól tudtak mindannyian. Tudták a jelszót: szabadság, egyenlőség, testvériség! És tudták, hogy ezt csak együtt lehet kivívni! Félre kell tenni a gőgöt, a hiúságot, az önérdeket, és össze kell fogni. Nem is lehetett leverni azt a szabadságharcot, csak cári túlerővel, csak császár és cár cinkosságával. Akkor a székelység is megtapasztalta a széthúzás kártételeit, de az összefogás értelmét is. Hiszen Agyagfalván három napon át vitatkoztak egymással a mi őseink, és mégsem tudtak megegyezni, egy részük hebehurgyán harcba ment, a háromszékiek pedig hazavonultak felkészülni. Ut ólag nézve nem az a fontos, hogy kinek volt igaza, hanem éppen az, hogy ezáltal senkinek sem lett igaza. A gyengén, félerővel harcbavonulókat lekaszabolták az osztrákok, a hazatért háromszékiek pedig felkészültek, és utána sokáig sikerrel ellenálltak. A Sz ékelyföld becsületét így megmentették ugyan, de a széthúzás mégis megtette a magáét: utólag könnyebb volt a székelyeket igába kényszeríteni. Ne felejtsük hát: nincsen fontosabb igazság, mint a magyarság egysége, semmilyen érdek, semmilyen elégedetlenség, semmilyen sértettség, semmilyen türelmetlenség nem jogosít fel senkit ennek az egységnek a megbontására.
