Reggeli Sajtófigyelő, 2006. február - Határon Túli Magyarok Hivatala, Sajtó és Dokumentációs Főosztály
2006-02-24
29 Bejött Kovácsék, Gyurcsányék és Eörsiék románozása Magyar Nemzet 2006. február 24. Szerző: Stefka István Másfél liter megsózott, forrásban lévő vízhez tégy egy kiló kukoricadarát, kavargasd az edényben nyújtófával addig, amíg a kukoricadara fel nem szívja a vizet. Ekkor a gömbölyűvé formálódott puliszkát egy széles deszkára tedd rá. Egy erős cérnaszállal vágj belőle egykét centinél nem vastagabb lapkákat, szórjál közéjük bőségesen juhtúrót, és a lapkákat rakd egymásra. A még gőzölgő puliszkát vágd késsel nagyobb kockákra és lássál hozzá jó étvággyal. Gizellának, a siklódi székely asszonynak a receptje ez, amivel néhány napig a konyhánkba ismét bevezette a természetes, egyszerű, paraszti étrendet. A puliszkához még egy kis lilahagymát vágott, és a kandallóban fával megrakott lobogó tűz mellett különlegesen jó illat terjengett a lakásban. Evés k özben persze szóba kerültek az otthoniak is. Gizella csaknem húsz éve nem járt Magyarországon, és Siklódon sok minden történt azóta. Andriska, a fia hozta el „luxussal” (azaz autóval), aki évek óta itt dolgozik az építőiparban. A romániai rendszerváltozás után a kolhoz Siklódon is szétment, a földjeiket visszakapták az emberek. Gizelláék is hatalmas földdarabhoz jutottak: igaz, nem egyben kapták vissza volt tulajdonukat. A kaszálóhoz, a Nagy Kőig másfél kilométert kell a meredeken felgyalogolni. Így dolog i dején, nyáron, nem könnyű a takarmány begyűjtése. András, a férje hajnaltól sötétedésig kaszál, ő pedig marokra gyűjti a szénát. Még szerencse, hogy a juhok legeltetésére a falu fogadott egy házaspárt, akik fent a lapos tetőn márciustól novemberig őrzik a juhokat. Van vagy hat kemény kutyájuk: szájpadlásuk feketesége jelzi veszélyességüket, érdemes őket messze elkerülni. De kellenek is a csahosok a csaknem négyszáz juh őrzésére, hiszen a medvék, a farkasok az erdőből gyakran betörnek a hodályba, és sokszor hetente el akarnak ragadni egyegy bárányt a nyájból. Tehát megéri az a pénz, amit adnak a juhász famíliának, hiszen olyan finom ordát, nagy kerek juhsajtokat készítenek, amiért még a messzi városokból is eljönnek a kereskedők Siklódra. Mégis a legnagyobb könnyebbség, amikor nyáron, a betakarítás idejére egykét hétre Andriska is hazajön Magyarországról és besegít. Hiába, András már közelít a nyolcvanhoz, s Gizella is jócskán túl van a hatvanon. Ilyenkor, télen neki is jólesik elnyújtózkodni a padkán, a hát át nekidönteni a meleg cserépkályhának és mesélni. Nem véletlenül raktam meg jól a kályhát, amikor megtudtam, hogy érkezik a régen látott vendég, hiszen a radiátor melege egy hegyi embernek mit sem ér. Gizellából dőlt a szó: „Megölnek minket a vadállatok” – sóhajtott fel. „A medvék bejönnek a faluba, betörik a házunk kerítését, nemrég kiemelték a kukoricagóré ajtaját. Mindent megesznek. A farkasok novemberben egy kecskeollót és az anyját, a szoptatós kecskénket vitték el. A vaddisznók, az őzek, a szarvasok évről évre lelegelik a lucernást, a kukoricásban is rendet vágtak, a krumpliföldünkből kitúrták a pityókát. Rengeteg a nyúl és a róka, mindent megesznek és visznek. Nem tehetünk semmit. Ceausescu óta tilos vadászni rájuk, csapdát állítani sem lehet. Ha val aki megteszi, súlyos büntetéseket osztanak a románok. András próbált petárdákat durrogtatni, de az sem megy, mert attól a kutyák ijedtek meg, és hosszú ideig nem akarták elhajtani a vadat. Siklódon most az emberek váltva őrzik a falu határát az erdő felől. Tavaly a hórihorgas Sanyit ölelte magához a medve. Szerencséje volt, nem bántotta, csak lelökte a földre. Sanyi azóta dadog és remeg kezelába. Múltkor is, a választás előtt ígérgettek az RMDSZ képviselői, hogy segítenek megoldani ezt a nagy problémát, ma jd Bukarestben elintézik. Amikor aztán bekerültek a kormányba, az urak a fülük botját sem mozgatják…” Egy kis csönd ereszkedett a konyhára. Gizella levette a saját maga szőtte zöldpiros kendőjét a fejéről, még a vastag, zöld színű gyapjúkardigánjától is m egszabadult. Majd így folytatta: „Tudod, Pista, amit írtál a pofonról egyszer, azt az újságkivágást rongyosra olvasták a faluban. Kézről kézre adták, mindenki tudni akarta, mi történt Andriskával Magyarországon, mikor egy rendőrkommandó kiszállt az építkez ésre.” „Feketemunkásokat kerestek” – vetettem közbe. „Azért nem kellett volna pofon vágni a fiamat” – válaszolta összehúzott szájjal Gizella. Úgy két éve írtam meg az esetet. A történet engem is felháborított. Öttagú rendőrkommandó szállt ki egy budai épít kezésre igazoltatni. Harminc emberből négy erdélyinek nem volt munkavállalási engedélye. Ekkor mondta Andriska, hogy a szálláson hagyta a papírjait – ami egyébként igaz volt. Az egyik rendőr hatalmas pofont adott neki, mondván: „Koszos román, ne hazudj!” A zon nyomban mind a négy erdélyit berakták a rendőrkocsiba. Azért nem siettek annyira. Az építésvezető mobilján felhívatták a vállalkozót. Meg is érkezett hamarosan. Tudta, miről van szó. Hiszen hallott arról, hogy éjszakánként is jönnek ellenőrizni a rendő rök, és olyankor az erdélyi magyaroktól átlag tízezer forintos „helypénzt” szednek. A vállalkozó gondolta: most is erről van szó. Nem csalódott. Barátságosan invitálta őket a rögtönzött irodába, és negyedóra múlva még barátságosabban elbúcsúztak egymástól. A négy fogva tartott fiút elengedték. Hiába, több nyelven kell beszélni. Állítólag egy ilyen beszélgetés százezer forintba kerül. A rend őrei elmentek, de a pofon nyoma megmaradt: egy darabig Andriska arcán, és talán egy életre a lelkében.
