Reggeli Sajtófigyelő, 2006. február - Határon Túli Magyarok Hivatala, Sajtó és Dokumentációs Főosztály
2006-02-11
12 visszafordulnánk, de mellénk szegődik a szerencse. A jelzőtábla mutatja, hogy Corning falu következik. Házai elhagyatottak, némelyik lakatlannak látszik. Foghíja s, borostás arcú bácsika emeli a botját, mutatja, merre találjuk Gladyst, aki eligazít minket. A gömbölyded, nyolcvan év körüli asszony félbehagyja tucatnyi macskája etetését, beszáll a dzsipbe. Aztán visszamegy a házba, kihoz néhány papírlapot. Úgy tűnik, nagyon komolyan veszi idegenvezetői feladatát. – Még emlékszem gyerekkoromból az itteni magyar fiúkra, akikkel együtt játszottam. Tudják, nagyon vadóc voltam – mondja kacéran. A temetőhöz érve elcsendesedünk. Rálelünk arra a területre, ahol a gránit sírkö vekre magyar betűket véstek. Az Erdélyből származó, Detroitban élő Minger Hajnal fél térdre ereszkedik. Talán ösztönös a mozdulat, talán így jobban lehet elmélkedni azon, miként lett a Szabóból Sabo, akinek John fia 1964ig, Susanna leánya 1970ig élt. Meg állunk Joe Toth sírköve előtt, aki Tiszadobon született. Magam elé képzelem a folyó menti falut, ahol a rossz földdel birkóztak. Vetettek, arattak, amíg a hazai nyomor el nem űzte őket. Bányásszá váltak, mert az általuk kitermelt szénre szüksége volt (az i tteni léptékek szerint közeli) Columbus városának. – Voltak itt más nemzetiségű bevándorlók is, de a magyarok kitűntek közülük szorgalmukkal. Aki tudott, elment innen, de még 1970 körül is éltek az utódok közül néhányan – fejtegeti Gladys. Őt és a települé sen élő néhány embert tisztelet illeti, hogy honfitársaink nyughelyét úgy tartják rendben, ahogyan saját hozzátartozóikét. Másik temetőbe megyünk át, ahol szintén nyugszanak magyarok. Békésiek, Szatmár megyeiek, az Alföld településeiről származók. Felsejli k előttünk a hazai falvakból elindult családok, fiatal emberek idáig vezető keserves útja. Várta őket a vadon, a pusztaság, ahova utak, vasútvonalak kellettek. Szó szerint felemésztette erejüket az acélgyár, a kohó, a bánya. Az első vendégmunkások otthonai fából épült barakkok, a „burdos házak” lettek. Csoportokban laktak bennük, ketten osztoztak egy fekhelyen. Aki délelőtti műszakban volt, annak az ágyán az éjszakás aludt és fordítva. Minimális étel, tisztálkodás, elvadult állapotok – bizony, ez volt a kez det. Így keresték a dollárt, amelyet kuporgattak, hogy keresetüket hazaküldjék a családjuknak, vagy évek múlva földet vegyenek a szülőfalujukban. Amint használni tudták sajátos angol – magyar nyelvezetüket, a tömegszállásokból külön házakba költöztek. Család ok formálódtak, iskolát és templomot építettek. Csodálatos ajándék, hogy például Louisiana államban, Árpádfalván, a hajdani mezőgazdasági településen ma is áll a magyarok temploma… Amint áll Congóban is, szépen rendben tartva a hajdani református gyülekeze té. A soksok névtelenért és a temetőben nyugvókért itt mondott tavaly imát Vetési László erdélyi lelkész. Minger Hajnalt Marosvásárhelytől Budapesten át Detroitig vitte a sorsa. Húsz éve ennek. Hajnal ipari formatervező, a detroiti Visteon cégnél van alka lmazásban. Első férjével és nagyobbik fiával érkezett ide, s mint utal rá, a megkapaszkodás, az idegen környezethez való alkalmazkodás nehézségei őrölték fel kapcsolatukat. Második férje amerikai, aki megérti és segíti, hogy tizenegy éves gyermekük, Robert a magyar „vonalat” is továbbvigye. A kisfiú imádja a zenét, ha gitározik, angolul énekel, de ha magyarok vannak a társaságban, fennakadás nélkül vált át a másik nyelvre. – Amíg otthon voltam vele, tőlem csak magyar szót hallott. Most már nehezebb megtarta ni és gyarapítani a szókincsét az iskolai környezet miatt. Ezt magyarországi nyaralásokkal ellensúlyozzuk a vakációban. Az itteni érvényesülésnek az a sajátossága, hogy mindenben nagyon találékonynak és rugalmasnak kell lennie az embernek. Mi Detroit egyko r patinás részében laktunk, ahol viszonylag egyszerűbb volt tartani a kapcsolatot a magyar közösséggel. De a negatív szociális folyamatok, amelyeket az autóipar visszaesése okozott, elérték negyedünket. A lakosság kezdett kicserélődni, aminek a következmén yeként romlott a parkok, utcák, házak állapota és a közbiztonság is. Ezért messzebb kellett költöznünk, ami érzelmi és kulturális szempontból nagy veszteség számomra. Alapos szervezés és baráti összefogás kell ahhoz, hogy gyermekeink eljussanak az igen nag y távolságra levő magyar iskolába – magyarázza Minger Hajnal. – Amikor már kezdte kiismerni magát, miben látta a helyi társadalom pozitív vonásait? – Szerencsére angolul már tudtam valamelyest, s viszonylag gyorsan elsajátítottam a nyelvet, jó ideje a szak irodalomban is eligazodom. Nem voltak illúzióim, amikor megérkeztem. Tudtam, hogy mindenért erősen meg kell majd küzdenem. Ráadásul az első nagy cég, ahol dolgoztam, csődbe ment, az embereket szélnek eresztették. Igaz, juttattak némi „áthidaló pénzt”, de m indenkinek a saját kitartásán, képességein múlott, hogyan kerül ki ebből a helyzetből. Egy biztos, összerogyni nem lehet. De ha Amerikában állampolgárrá fogadták az embert, és nagyonnagyon igyekszik, megadják a lehetőséget, hogy tisztességgel felépítse az életét, egzisztenciáját. A befektetett munkának pedig mindig megvan az anyagi elismerése. Tetszik a puritán szellem, a vallásosság, ahogyan a sok irányzat békében megfér egymás mellett. Csodás példákat láttam az összefogásra. Az úgynevezett keleteurópai ügyeskedés, amelyre a hétköznapi emberek mifelénk is rá voltak szorítva a megélhetés miatt, itt nem szokás. – Milyen nehézségekkel kell megbirkóznia, és mi az, ami nagyon hiányzik?
