Reggeli Sajtófigyelő, 2005. november - Határon Túli Magyarok Hivatala, Sajtó és Dokumentációs Főosztály
2005-11-07
11 A választásokról ezt mondja továbbá Lengyel: "Lesznek boldog győztesek é s keserű vesztesek, csak rajtuk kívül senki sem tudja, mi értelme volt a győzelemnek és a vereségnek." Itt ugyancsak megszaladt Lengyel tolla. Ha a választásoknak nincs tétje, akkor minden csak cifra politika vagy akarnok huncutság. Akkor a másfél évtizede ránk köszöntött szabadság csak annyi, hogy egy újabb elit lett úr mirajtunk. A gőgös antipolitikának épp a "létező szocializmussal" múlt el érvénye és aktualitása. Utóvédharcát egykori ellenfele vívja, a Michael Hardt és Antonio Negri nevével fémjelzett neomarxizmus. Az antipolitika zászlaja alá egykor a demokrácia hívei gyülekeztek, míg manapság a demokrácia ellenfelei. Populista közhellyé lett a mondanivalója: a politikai hatalomvágy minden különbséget felszámolt, minden csak propaganda, minden rendsze r elnyomásra épül. Az antipolitika nem több eklektikus ideológiai romhalmaznál. Képviseletét az olvasó a legkevésbé éppen Lengyel Lászlótól várná. A kiábrándult utópista Lengyel ebben a cikkében is arról ábrándozik, hogy összebékülnek a politikai ellenfe lek. A folyamatos kampány "lehetetlenné teszi az egyezkedéseket". Jól ér tjüke, hogy a politika valamennyi csibészét az egyezkedés szenteltvizével kellene megváltani? A politikai árok két oldalán álló csoportok egyegy kétharmados törvény kőtáblái mögött összeölelkeznek, mint a vérontás után a fáradt katonák. Ezzel, ha jól olv assuk Lengyelt, elhárul az oktatási reformok, a gazdasági kiegyensúlyozottság és az egészségügy modernizálása előtti akadály. A pragmatikus egyezkedések nyomán eltervezett reformokat a képmutatás fűti. Az árokbetemetési kísérletek a Hiller- Pokorni vagy a HornOrbán konzultációk lidércét idézik. Az ország megújítását a politikai erők különbözőképpen képzelik el, a bel- és külpolitikát éppúgy, mint az államháztartás ésszerűsítését. Ma csúnya szó az ideológiai különbség, de még mindig jobb, mint az elvek né lküli gyakorlat elfogadásáé. A pragmatikus antipolitika a versenyt iktatná ki a politikai folyamatból. Lengyel finnyásan utasítja el a pártokat. Negatív kampányt folytatnak, karaktergyilkosságokkal operálnak. "Nincsenek pártok, csak Politikaművek, Fides z Rt., MSZP Kft. Nincsenek politikusok és államférfiak, csak politikai részvénytársasági elnökvezérigazgatók, vezérek és kegyencek, szappanoperafőszereplők és mellékszereplők, mi kutyánk kölykei és ellenségek" - írja Lengyel. A szatirikus leírás még mű faján belül is túlzás. A politika megvetése az egész politikai folyamatot kérdőjelezi meg. Gyarló szinten, meglehet, de a pártok nem részvénytársaságok, még ha tevékenységük olykor hasonlít is némely nagyvállalati üzemre. A kérdés az, milyen a termék? A po litikai folyamat botrányai éppúgy lehetnek egy megtisztulás eszközei, mint az elhomályosításéi. Az üres moralizálásból éppen az erkölcsi ítélet hiányzik. Egy közszereplő családi életébe belemarni nem ugyanaz, mint nepotizmussal vádolni bárkit. Hogy Lengyel számára is világosabban fogalmazzak, si duo faciunt idem, non est idem. Ha ketten csinálják ugyanazt, az még nem ugyanaz, alma és körte egyaránt gyümölcs. Összevetésüknél illik eldönteni, melyik a frissebb vagy éppen rohadtabb. Az elmúlt másfél évtized története nem azt bizonyítja, hogy nem nőttek magasra államférfiak. Elég a köztársasági elnökökre utalni Göncz Árpádtól Sólyom Lászlóig. S még arra is, hogyan szitálta ki a sokat bírált politika a kéményseprő vállalat szocialista főnökéből miniszteri rang ra emelkedett urat, hogyan a szegény ötvenhatos dadogót. Ha lassan is, de ezek a malmok őrölnek. A politika mint a bűnözés egyik formájának nyüstölése a gátlástalanabb félnek kedvez. Ha nincs erkölcsi tét, nincs különbség, minden gyümölcs ab ovo rohadt, az elszántabbaknak nyílik tér, a kis női csukáknak, a rabulisztika süvölvényeinek, a gyermeket kísérő anyák provokátorainak. A botrányok nem a politikát diszkreditálják általában. Nemegyszer a választóknak engednek betekintést egyes szereplők tevékenysé gébe, jellemébe. A Watergatebotrány egy elnököt rántott magával, a Tocsikügy egy kormányt. A hatalom túlhabzásának mindenféle ellenőrzés vet véget, de egyegy bűn leleplezése nem kriminalizálhatja a politikát.
