Reggeli Sajtófigyelő, 2005. november - Határon Túli Magyarok Hivatala, Sajtó és Dokumentációs Főosztály
2005-11-04
19 II. Rákóczi Ferenc lovasszobrán Mária Terézia ugratná paripáját. Mária Terézia Habsburg volt ugyan és Rákóczi éppen a Habsburgok ellen vívta szabadságharcát, de Trézsi anyánk jó Habsburg volt, sokat kösz önhetünk neki, úgyhogy kedves nagyságos fejedelem, ne tessék méltalankodni, mert ezzel a cserével kegyelmed még mindig sokkal jobban járna, mint ahogy első királyunk járt azzal, hogy megtagadtuk, és lecseréltük erre az álszent, bárgyú tekintetű szépfiúra, akit az utóbbi évek nemzeti hevületében felállított Szent István szobrok mintáznak. Ezzel a szobortípussal egyetlen dolgot üzenünk múltnak és jelennek: teszünk mi Szent Istvánra, nekünk ő egy senki. Ennyit számít az úgynevezett nemzetieknek a nemzet. Hog y mit jelent a Szent István szobrok sokasága, a Szent Korona parlamenti elhelyezése, ez az egész önajnározás, azt derítse ki a társadalompszichológus, pontosabban az össztársadalmi monomániák és kényszeres tévképzetek kutatója, én, jótanuló módjára, csak a zt tudom, hogy ez vérlázító. És hát, ha már itt tartunk, azt se nagyon értem, az ezeregyszázéves önünneplésünk közepette miért csak az alapító jut ott az eszünkbe? Ha Árpád ház: itt van III. Béla, aki rendbehozta az államháztartást, belső és külső békét teremtett, gazdaggá tette az országot, olyan tekintélyt szerzett a magyar névnek, hogy királyok versengtek, ki adja hozzá feleségül a lányát, végül a francia király nyert, pedig francia királynak lenni már akkor is nagyon jó állás volt. Ő miért nem számít? Vagy ha már a nemzeti vonalat visszük: szoborállítási lázunkban miért feledkeztünk meg az egyik legnagyobb magyar uralkodóról, Bethlen Gáborról? Az egyik legnagyobb magyar tudósról, Apáczai Csere Jánosról? A nagy nyelvújítóról, a császár börténét megjárt Kazinczy Ferencről? Petőfi Sándor tudott megrendítően szép verset írni nyomorban meghalt Rózsavölgyi Márkról, a csárdás és általában a magyar nemzeti zene létrehozójáról, mi a csárdásra büszkék vagyunk, de Rózsavölgyinek még egy domborművet se állítottunk ezeregyszázéves örömünkben. A turulnak állítottunk emlékművet. Ki az ördög volt ez a Mr Turul, hogy ennyire fontos nekünk? A ronda csőrével meg kar mos lábaival. Ez a Mr Turul, ez kérem: hát senki se volt. Soha az életben nem csapkodott a szárnyaival, nem tátogatta a csőrét, legalábbis anno, az Árpádok idejében nem, hanem békésen üldögélt egy rajzon, mint állítólagos pajzsdísz, csukott szárnyakkal és nagyon jámbor tekintettel. Herr Turul akkor kezdett el karriert befutni, mint nemzeti rém, amikor kiderült, hogy minden nemzet ijesztgeti egy szörnyállattal a többi nemzetet, ki medvével, ki oroszlánnal, ki kétfejű sassal, csak mi szegény magyarok, hát mi iszogatjuk itt jó villányi és egri borainkat, dúdolgatva és egy bizonyos mennyiség után persze már sírdogálva is, de békésen, szörnyeteg nélkül. Na jó: lett szörnymadarunk, akkor, a historizmus és a nemzeti öntudatra ébredés idején talán ez még rendben is volt. De mit üzenünk ma, kérem tisztelettel, turuljainkkal? Nem akadékoskodom, rendben, gut, oké, harasó, ahogy tetszik: legyen, akinek ez kell, turulja, voltak itt rosszabb jelképek is, nem dől össze ettől a világ. Állítson bárki saját hétvégi kertjében akkora bronzmadarat, amekkorát csak bír, a németek kerti törpét állítanak, az is teljesen ütődött dolog, de az ő kertjük, joguk van hozzá. Egy köztéri turul, az azonban, tisztelettel: az más. Pláne egy vesztes háború halottaira emlékezve, már alapjáraton nevetség es, hát még, ha meggondoljuk, hogy ezek közül a halottak közül néhánynak volt egy kis szépséghibája, az nevezetesen, hogy kirázta őket a hideg a búsmagyar vérmadártól. Van ebben a budai kerületben egy másik emlékmű is, egy bizonyos Kovács J. nevű honvéd s írja. Ki volt ez a Kovács J. - mesterember vagy tanár, szegény vagy módos, pesti vagy vidéki, fiatal vagy idősebb: ki tudja? Egyet tudunk: életét adta a hazáért, életét adta értünk 1848ban, egy volt közülünk, ember volt és meghalt a hazáért és a szabadság ért. Az ő sírja nekem érvényes nemzeti jelkép. És hát, kövezzenek meg, van még egy ötletem. Miért fordulunk mindig a múltba, miért a vér, a karom, a csőr, a kard, miért a halál jelképei? Miért ne lehetne egy szép meztelen lány szobra az új Magyarország s zimbóluma? Valakié, aki örömet és vágyat ébreszt bennünk, aki új életet adhat a világnak, és aki megdobogtatja az érző emberek szívét. Aki, ha ránk mosolyog, úgy érezzük, érdemes élni, jó dolog élni, nagyszerű hely ez Föld nevű bolygó általában és konkréta n Magyarország is.