Reggeli Sajtófigyelő, 2005. november - Határon Túli Magyarok Hivatala, Sajtó és Dokumentációs Főosztály
2005-11-04
12 Szerintem ugyanis Lengyelország bizonyos értelemben az idei választásokkal zárta le véglegesen a rendszerváltást. Nem annyira azzal, hogy a jobboldalinak kikiáltott pártok parkolópályára küldték a posztkommunistákat, hanem sokkal ink ább azzal, hogy a győztesek végleg szakítottak a posztszolidaritási politikai tábor létezésének mítoszával is. Nota bene: éppen abban az évben, amikor a Szolidaritás mozgalom megalakulásának huszonötödik évfordulójára emlékezik Lengyelország és világ. És e zt én igen jónak tartom, mert őszintén szólva, több mint másfél évtizeddel a politikai rendszerváltás után már kissé komikusnak találtam, hogy a politikai és választási küzdelmekben a jobboldali lengyel politikusok egy része még mindig a kommunizmus mumusá val riogatta az arra fogékony társadalmi rétegeket. Ilyen szempontból cseppet sem bánom például, ha az állami erőszakszervezetekben a jelenlegi kormány – ha megkapja a bizalmat – nyugdíjba küldi azt a néhány aggastyánt, aki még a korábbi rendszerből maradt az apparátusban. Miként azt sem, ha ugyanez a kormány a törvényes keretek között elszámoltatja mindazokat, akik az elmúlt néhány évben törvénytelen módon jutottak előnyökhöz. Tulajdonképpen jó dolognak tartom – még ha sokaknak fájdalmas felismerés is – , hogy az idei parlamenti választások, de különösen az elnökválasztás újfajta politikai és társadalmi törésvonalat hozott létre Lengyelországban, elsősorban a jobboldali táboron belül. Nevezetesen, egyfelől az állami paternalizmust, a szociális állam prolon gálását előnyben részesítőkét, másfelől a liberális államot, a vállalkozás szabadságát propagálókét. Míg a Jog és Igazságosság (PiS), az Andrzej Lepper vezette „Önvédelem” (Samoobrona), a Lengyel Néppárt (PSL) és a Lengyel Családok Ligája (LRP) az előbbi h íveit (többnyire a lengyel rendszerváltás eddigi veszteseit, a falvak társadalmát, a kevésbé iskolázottakat, az elmaradottabb vidékeket), a Donald Tusk vezette Állampolgári Platform (PO) – sőt bizonyos értelemben még a Demokratikus Baloldali Szövetség (SLD ) is – az utóbbiakat (a rendszerváltás nyerteseit, a városokat, az iskolázottabbakat, a dinamikusabb térségeket) képviseli. S ha ilyen szempontból tekintek a választások utáni Lengyelországra, azt kell mondanom: a lengyel társadalomnak nagy esélye van ar ra, hogy végre valóban európaibb problémákkal foglalkozzon, hogy a lengyel politikusok végre ugyanazokról a kérdésekről vitázzanak – nevezetesen a szociális állam fenntartásának lehetőségéről vagy lebontásának szükségességéről, a munkanélküliség felszámolá sáról, az adócsökkentések mértékéről, a nagy elosztó rendszerek reformjáról, a vidék felemelkedésének lehetőségéről – , mint a választásokon túlesett Spanyol- és Németországban vagy a választások előtt álló Francia- és Olaszországban. S e mellett őszintén s zólva másodrendű kérdésnek tartom, hogy Kazimierz Marcinkiewicz kisebbségi kormánya megkapjae a bizalmat, vagy sem. Egy biztos, esetleges bukását már nem foghatja a kommunizmus mumusára… vissza Tálas Péter Autonómiák 2005 . november 3. [13:10:34] Milyen autonómiát? Ha ezt a kérdést teszi fel valaki ma a Vajdaságban, legalább háromféle választ fog kapni, esetleg visszakérdeznek, hogy a Vajdaság vagy a magyarok autonómiájára gondole. A Vajdasági Magyar Szövetség, úgy tűnik – a készülő szerb alkotmányra tett javaslatai is erre utalnak – , a magyar területi autonómiát - szorgalmazza, a Páll Sándor vezette Vajdasági Magyarok Demokratikus Közössége mind a területi, mind a személyi elvű autonómiát támogatja, az Ágoston Andrásféle Vajdasági Magyar Demokrata Párt a perszonális autonómiát tartja üdvösnek a magyar kisebbség számára. E két utóbbi párt a Vajdaság autonómiáját kizárólag szerb ügynek, illetve szerb – szerb ügynek tartja, hiszen a szerbek aránya a tartományban már meghaladta a hatvan százalékot, akaratuk nélkül a Vajdaságban nem lehet visszaállítani az autonómia korábbi szintjét. Nem titok, hogy a vajdasági önkormányzatnak Belgrádban sem örülnek, a demokraták sem újítanák fel a tartománynak a Tito korában meglévő hatáskörét. A VMSZ a másik két párttal ellentétben viszont síkraszáll a vajdasági autonómiáért is, ezzel azonban csak segítségére lehet az utóbbi másfélkét évtizedben alaposan meggyengült vajdasági autonómiapárti erőknek. A magyarok tisztában vannak azzal, hogy a sz erbekre nem lehet rákényszeríteni az autonómiát, ha ők maguk nem akarják. Hogy miért nem akarják, illetve miért kerültek kisebbségbe az „autonomisták”, az egy külön történet, s összefügg az etnikai arányok tudatos megváltoztatásával, a vesztes háborúkkal, a menekültek betódulásával, a nacionalizmus ébren tartásával. Meg az azzal az irracionális félelemmel – amelyet a nacionalisták még élesztgetnek is – , hogy a széles körű autonómia csak az elszakadás előszobája. Azt a kérdést is tisztázni kellene, hogy a m agyar autonómia kiharcolását megkönnyíthetnée a vajdasági autonómia helyreállítása. A magyar autonómia kérdése a magyarokat is megosztja. Mi lenne jobb? A területi autonómia,
