Reggeli Sajtófigyelő, 2005. október - Határon Túli Magyarok Hivatala, Sajtó és Dokumentációs Főosztály
2005-10-21
34 Tizenöt egyezség, sok gesztus, néhány tárgyalás, pár nyilatkozat. Sokáig fogják méricskélni a tegnapi bukaresti, közös románmagyar kormányülés gyakorlati, s ha lesz, tört énelmi jelentőségét. Egy biztos: jelképnek szenzációs, diplomáciának fontos volt, lélektanilag máris történelmi. Csíkszeredában lesz magyar főkonzulátus, Sepsiszentgyörgyön magyar kulturális intézet, rendeződik a Gozsdualapítvány ügye. A két kormányfő - Gyurcsány Ferenc és Calin Popescu Tariceanu - által aláírt megállapodások a Nemzeti Fejlesztési Tervek összehangolásától a kis- és közepes vállalkozások kölcsönös támogatásán, az informatikai együttműködésen és a belügyminisztériumi megállapodásokon át a k örnyezetvédelemig terjednek. A közvélemény épp a történelmi tapasztalatok alapján lepődhetett meg azon, milyen simán ment a dolog. Aki kívülről nézte - és sokan nézték! - még inkább meglepődhetett: itt két normális, európai ország úgy beszélt közös ügyeirő l, ellentétes nézeteiről is, mintha barátok, sőt, józan érdek alapján megfontolt, bizalmas szövetségesek lennének. Minden tegnapi jel szerint azok is. Pedig kevés ideje, alig tizenöt éve Marosvásárhelyen felhergelt román parasztok kiverték Sütő András sze mét, és husánggal keresték a horthysta Petőfit, akiről úgy hallották, megint el akarja csatolni Erdélyt. Pedig túl sok időbe, sok nyolc évbe telt, hogy Bukarest végre tényleg beleegyezzen a csíkszeredai konzulátusba. A magyarromán viszonyban mindig valami túl sok volt, vagy túl kevés. Soha semmit nem lehetett józanul kiszámítani, se a másikban, se magában nem bízott egyikünk sem. Egy sodró erejű jelkép - a közös kormányülés , és jó néhány egyezmény, amelynek hasznát remélhetően mindenki megérzi - és érti . Mert annak lesz igazi haszna, hogy gyorsabban lehet átmenni a határon, amelyről ráadásul Tariceanu (!) azt mondta, hogy el fog tűnni (az EUban). Meg annak, hogy a Gozsdumúlttól az internetes jövőig, a közös internetes portálig, a kölcsönös iskolatámoga tástól az együttes árvíz- és környezetvédelemig közösen dolgozhatnak. Állandóan gyanakvó méricskélés, viszálykodó adokkapok, pontosabban "inkább nem kapok, csak adnom ne kelljen" nélkül. Az áttörés valóban történelmi lehet, hasonlítható a német- francia m egbékéléshez. Addig is: tegnap óta sokkal kevesebb verbális és szimbolikus husáng maradt azok kezében, akik csak a másik rovására remélik a maguk javát. Kiderült, évszázadok óta először a domináns román politikai elit nem ellenünk, hanem velünk akar lenn i. Egy éven belül pedig megtartják a következő közös kormányülést is, Budapesten. vissza Miért ne? Népszabadság • Kis Tibor • 2005. október 21. Ritkán adódtak eddig emelkedett pillanatok a magyarromán kapcsolatok történetében; a tegnapi közös kormányülés mindenképpen ezek közé sorolható. Nem lebecsülendő a tanácskozás konkrét hozadéka sem, főleg a polgárok napi kapcsolattartását illetően. Ennél fontosabbnak látszik azonban az esemény gesztusértéke - befelé is, Eur ópa irányába is. Ami most Bukarestben történt, masszív jelzésnek tekinthető: a két adott kormány az európai normák, játékszabályok között képzeli el a sokszor vitákkal, adott esetben érdekütközésekkel is megtűzdelt kétoldalú viszony jövőjét. A találkozó fe lér ennek nyilvános deklarálásával; ezért aztán akár fontos pillanatnak is mondható európai nézőpontból. Mutatja, hogy milyen messze jutott a két szomszédos állam a bizalomépítésben - és ez nyilvánvalóan nem ment volna az európai gondolat térhódítása nélkü l. Ez annál is örvendetesebb, mert hiszen a szóban forgó politikai közeg pontosan tisztában van a kiinduló helyzettel. Azzal például, hogy a magyar és a román - sorsközösség ide vagy oda - éppúgy egymás ősellenségének számít, mint például a német és a fra ncia nemzet Európa nyugati felén. És még az sem állítható, hogy pusztán csak valamilyen irracionális fóbia, történelmi fátum okán. Valójában e többnyire látens, de olykor nyílt konfliktusok láncolata adta a múlt században a kétoldalú kapcsolatrendszer geri ncét. Az elmúlt évtizedekben állandósult rossz szomszédi viszony ugyanis részben tényleg valóságos nemzeti érdekellentéteken alapult. Mindkét náció követett el a másikkal szemben bűnöket (ezek bevallása részben még várat magára) - e tény mélyen beleivódott az egymást váltó generációk lelkébe. A románok általában revizionizmust gyanítottak a magyar külpolitikai lépések mögött, az erdélyi magyarság emancipációs törekvéseiben pedig szeparatizmust. Magyar részről pedig megalakulása óta elrománosítási törekvések kel, erőszakos asszimilációval vádolták a román államot. Erdély állandó hivatkozási és tájékozódási pont lett mindkét ország közvéleménye, főleg értelmisége számára. Európa szemében viszont a magyarromán viszony iskolapélda volt a középeurópai reménytele n és kisstílű nacionalizmusokra. Ebben talán már indokolt a múlt idő használata, ami persze távolról sem jelenti azt, hogy máris ideális volna a kapcsolatok állapota. De mostanában azért ezt már összességében normális államközi viszonynak lehet látni és l áttatni; ez magában hordozza akár még a stratégiai partnerség ígéretét is. A magyarromán történelmi megbékélés
