Reggeli Sajtófigyelő, 2005. augusztus - Határon Túli Magyarok Hivatala, Sajtó és Dokumentációs Főosztály
2005-08-22
14 országhatárba, az ukrán oldalon bontani k ezdték a vasfüggönyt. És szeptemberben, ha minden igaz, Szelmenc főutcájában nemzetközi határátkelő nyílik, melyen hatvan év után, útlevéllel és vízummal ugyan, de a magyarok átsétálhatnak - az utca túlfelébe. - Jó napot kívánok, a nevem Lizák Péter, és it t lakom a nagyszelmenci határnál. Hatvanöt éves vagyok, és a határ a mi házunkhoz akkor jött, amikor öt és fél éves voltam. Azóta élek vasfüggöny mellett. Amikor augusztus másodikán az ukrán határőrök vágni kezdték a szögesdrótot, én is indultam egy fogóva l. De a szögesdróthoz nem engedtek, azt mondták, az már egy másik ország, és a vasfüggöny nem szlovák, hanem ukrán. - Jó napot kívánok, Tóth Lajos vagyok, Nagyszelmenc polgármestere, és negyvenkét éves. Amikor a település ketté lett zárva, épp a nagyapám v olt a bíró. Akkoriban, 1944ben mindkét falurészt, Nagy, és Kisszelmencet is agitátorok, politikai tisztek járták, akik arra próbálták rávenni az embereket, hogy akarjanak a nagy Szovjetunióhoz tartozni. Nagyszelmencen kilencszázan éltek, és ebből heten akarták. Alá is írtak egy papírt, amit a falu bírájának kellett lepecsételnie, a nagyapám meg úgy gondolta, jobb lesz mindenkinek, ha a falu pecsétjével pár napra eltűnik. Kisszelmencen meg háromszázan éltek akkoriban, é s a háromszázból tizennégyen kérték a szovjetekhez való tartozást. A kisszelmenci bíró a kérelmüket lepecsételte, s evvel el is dőlt a falu sorsa: a határt fölállították. Az államhatár fölállításával mind Kisszelmencből, mind Nagyszelmencből, de még a körn yező falvakból is zárt településeket csináltak. Apámék és az idősek mesélték, a térség központja valamikor Ungvár volt, és az emberek oda, a híres ungvári piacra vitték a terményeiket, de attól fogva, hogy az államhatárt meghúzták, a lehetőség megszűnt. Én már ebbe születtem bele, hogy a viharsarokba szorult négyöt település sorsa senkit nem érdekelt. Az sem, hogy az államhatár kijelölésével a nagyszelmenci gazdák földjeinek mintegy nyolcvan százaléka Ukrajnába került. Lizák Péter tavaly össze is állított egy kártérítési listát, kárpótlási kérelmet, de választ nem kaptunk. Nyolc évig voltam Nagyszelmenc polgármester helyettese, és három éve választottak meg a település polgármesterévé. Ígértem akkor több mindent, az iskola felújítását meg azt is, hogy emlék művet állítunk, olyat, ami a falu kettézárását jelképezi. Voltak ötletek, hogy legyen ez egy kettéhasított és szögesdróttal egybetartott tölgyfa, aztán Gilányi István tanár úr előállt egy székelykapuval. Nem vagyunk mi székelyek, de amikor Zelei Miklós - aki a kettézárt falu dokumentumregényét megírta - azt javasolta, hogy a székelykapu egyik fele álljon az ukrán, a másik pedig a szlovák határon, beleegyeztünk. Tudja, amikor Zelei Miklós vagy tíz évvel ezelőtt eljött Szelmencre, meglepődtünk. Azon, hogy a mi kettézárt falutörténetünk még érdekes lehet valakinek. Mert minékünk a határ az határ volt, olyan, amin változtatni nem lehet. Tavaly, június huszonegyedikén aztán Nagymihályban volt egy tárgyalás, ukránszlovák, melyre meghívtak minket is. Kikérték m indkét falu polgármesterének a véleményét arról, mit, miféle határállomást szeretnénk. Kishatárátkelőt, mondtuk. Azt felelték, a kishatárátkelő már nem illik bele az európai jogrendbe. Akkor azt kértük, hogy a mi nemzetközi határátkelőnkön csak gyalogosok és biciklisek közlekedhessenek. Hiszen ez egy pici falu, melyet mindössze hatszázan laknak, és a kamionok, teherautók legalább annyira tönkre tennének minket, mint a vasfüggöny. Arról beszéltem, a határátkelővel csupán egyetlen célunk van, az, hogy a szétv álasztott családok újra összetalálkozhassanak, hogy a rokonok ezentúl meglátogathassák egymást. És az sem annyira utópia, hogy a kisszelmenci gyerekek megint ide, nagyszelmenci iskolába jöhessenek. Ha utánuk is megkapnánk az állami támogatást, akkor miért ne. Az iskolánk kilenc évfolyamos, a tanítás magyar nyelven folyik, a tanulók száma jelenleg 169. Azon a nagymihályi ukránszlovák tárgyaláson azt szerettük volna megértetni, számunkra a határátkelő megnyitása nem gazdasági, hanem erkölcsi kérdés. Erkölcsi elégtétel azoknak az idős szelmencieknek, akikne, a másik oldalon még élnek családtagjaik, rokonaik. És meglehet, hogy ezek a nagyon idősek az utca s a falu túlfelére már sosem mennek el, de a tudat, hogy megtehetnék... - Jó napot kívánok, Illár József vagyok, Kisszelmenc és Palágykomoróc polgármestere, és negyvenöt éves. A pecsétünkön Palágykomoróc neve szerepel, hivatalosan Kisszelmenc ehhez a községhez tartozik, mert a nagy kettézárás után Kisszelmencnek se óvodája, se iskolája, se temetője nem volt. Palágykomorócon ma 850en élnek, Kisszelmencen meg mindössze 210en. Én szürti vagyok, úgy nősültem be ide, a feleségem nagyapja Kisszelmenc polgármestere volt, még a háború előtt. Szelmencnek mindig is két polgármesteri hivatala volt, de csak egy óvodája, egy iskolája, egy temetője, az élet Nagyszelmenc nélkül elképzelhetetlen volt. A vasfüggöny fölállítása után, egészen a nyolcvanas évekig a településen építési tilalom volt érvényben. A határsáv miatt. A fiatalok ezért elvándoroltak, vagy ha megnősültek v agy férjhez is mentek, nem Szelmencen telepedtek le. Így maradt 350 kisszelmenci lélekből 210. Gyerek ma már alig van, a falu kétharmada idős, a munkanélküliség hetven százalékos, az emberek ma többnyire a háztájiból élnek. A kapcsolattartás a nagyszelmenc iekkel nem volt lehetséges, vízum kell ahhoz, hogy az édesanyám testvérét vagy a sógoromat meglátogathassuk. Vízumot kapni nehéz, ahhoz előbb el kell menni Ungvárra, a szlovák konzulátusra, ott benyújtani a vízumkérelmet, aztán tíz nap múlva fogadnak, aztá n ét hétre rá lehet menni. Ezért alakult ki az a szokás is, hogy amikor egy kisszelmenci meghalt, a halottat
