Reggeli Sajtófigyelő, 2005. augusztus - Határon Túli Magyarok Hivatala, Sajtó és Dokumentációs Főosztály
2005-08-16
6 Vásárhelyi Mária írását (Akinek nincs múltja, jövője sincs, augusztus 3.) annál fontosa bbnak vélem. Igen, gyakran én is úgy érzem, hogy a baloldali elit "bűntudat által megnyomorított, identitászavaros, önbecsülés nélküli". Magam 1990 óta folyamatosan, többek között e lap hasábjain is vívom szélmalomharcomat a baloldali értékekért. Volt alka lmam meggyőződni arról, hogy az MSZP számos vezető és feltörekvő ifjú politikusa szemében ez naiv, felesleges és kissé szánalmas vállalkozás a praktikus alkukhoz és a párton belüli kavaráshoz képest. De nem könnyíti meg a baloldali elit helyzetét, ha a p rogreszszív erők is megosztottak az alapvető történelmi tények értékelésében. Maga Vásárhelyi Mária is úgy állítja szembe Kádár Jánosban "az ország függetlenségét feladó, az 56os forradalmat vérbe fojtó diktátort" az "orosz megszállást Bethlen Gábori ügy ességgel kijátszó államférfival", hogy az első állítást totálissá emeli, az utóbbit pedig gusztustalan hazugságnak láttatja. Nem lehet, kedves Mária, hogy Kádár hosszú, harminckét éves uralma alatt mindkettő volt? Elképzelni sem tudja, hogy 1956 keserű lec kéje után Kádár és követői nem merő gonoszságból, hanem a geopolitikai kényszert és a nép ügyét kínnalkeservvel összeegyeztetve próbáltak politizálni? Igen, a magyar baloldalnak vállalnia kell a múltját. De ez nem lehetséges a Kádárrendszer és az őt kisz olgáló milliók totális megtagadásával. Az MSZP vezetői többek között éppen azért félnek a múlt feszegetésétől, mert tudják, hogy a Kádárrendszer árnyalt megközelítésével liberális szövetségesüket, tagadásával viszont saját törzsválasztóikat idegenítenék e l. A huszadik századi magyar baloldal mindvégig háromosztatú volt, egymás mellett élt benne a kommunista, a szociáldemokrata és a polgári liberális (radikális) tábor. Ady Endre versben köszöntötte a Galileikört, amelynek egy bizonyos Rákosi Mátyás volt a titkára. A sokat emlegetett Kun Bélaféle Tanácsköztársaságnak kezdetben támogatója volt Bartók Béla, Kodály Zoltán, Kosztolányi Dezső, Móricz Zsigmond, Babits Mihály és az ifjú Márai Sándor. A Horthykorszak alatt állandó volt azt átjárás a kommunista, szociáldemokrata és liberális értelmiség között. József Attila és Fejtő Ferenc életútja vagy a Rákosiper ellen tiltakozó szellemi kiválóságok névsora jól mutatja ezt. E széles baloldali értelmiségi tábor Illyés Gyulától Németh Lászlón át Lukács Györgyig 1 945ben és az ötvenes évek közepén is hasonlóan lépett fel, együtt követelve a szociális fordulatot s a sztálinizmus bűneinek megismerése után a demokratikus korrekciót. A reformkommunisták a rendszerváltozás táján is abban a hitben éltek, hogy a demokrati kus fordulatot ők készítették elő, noha sokak szerint ez inkább csak illúzió. Ungváry Rudolf írásával (A nemzeti retorika, augusztus 4.) nagyobbrészt egyetértek, de magam megbocsátóbb vagyok a Kádárkorszak fénykora iránti keserédes, gyakran ironikus noszt algia iránt. Értem és tisztelem Ungváry Rudolf ötvenhatos tapasztalatait, de a magyar társadalom többsége a hatvanashetvenesnyolcvanas éveket másképp élte meg. Történelmileg neki van igaza, de érzelmileg gondolkodhatunk másképp is. 1989ben a rendszerv áltó elit egy része a magyar progresszió hagyományait félretolva elfogadta az Amerikából importált, hidegháborús antikommunizmust a maga leegyszerűsítő demagógiájával. Ez a sztálinizmus legsötétebb korszakának rémtetteivel azonosított minden szocialista re ndszert. (S olykor a nyugati szociáldemokráciát is.) A jobboldalnak semmi más dolga nem volt, mint hogy az importált antikommunizmusra ráhúzza a maga jól bejáratott "genetikai" antiszemitizmusát. A demokratikus baloldalnak meg kell tagadnia a kommunizmus m inden bűnét, de sohasem szabad megfeledkeznie arról, hogy a huszadik században a legtöbb progresszív magyar értelmiségit megérintette a szocializmus eszméje. Soha többet diktatúrát: de senki sem volt bűnös csak azért, mert hitt a világ legszebb utópiájában , az emberek egyenlőségében. Az országot kétszer is háborúba és területvesztésbe taszító "nemzeti" kormányok bűneire a baloldalon születtek szerencsétlen, a nemzeti kérdést félretoló válaszok is. De ezekbe nem halt bele egykétmillió ember, és nem veszett el miatta az ország jelentős része. (A holokauszt mellett néha arról is érdemes beszélni, hogyan hajszoltak fegyvertelenül a vágóhídra több tízezer, "nemzeti szellemben" nevelt leventét csak azért, hogy a szélsőjobboldali kormány egykét nappal tovább ücsö röghessen Sopronban és Kőszegen.) A jobboldali kurzus 1945ben egymillió halottal, az ország lerombolásával és teljes kifosztásával ért véget. A Kádárrendszer pedig azzal, hogy 1990ben kiírták a szabad választásokat. Ennyit arról, ki rontott rá a nemze tére. A magyar baloldal súlyos hibát vét maga és a nemzet ellen, ha továbbra is szó nélkül hagyja a folyamatos történelemhamisítást. Ehhez persze ki kellene lépnie a rossz pragmatizmus és az állandó konfliktuskerülés mókuskerekéből. vissza A szerző az Európai Parlament szocialista képviselője
