Reggeli Sajtófigyelő, 2005. július - Határon Túli Magyarok Hivatala, Sajtó és Dokumentációs Főosztály
2005-07-05
15 országokból akarunk bevándorlókat? Hogyan érjü k el, hogy idejöjjenek? Mit tegyünk, hogy Magyarország ne csak tranzitállomás legyen? Aztán természetesen meg kell hozni a megfelelő jogszabályokat is. És talán a legfontosabb: hazánkfiaival kell megértetni, hogy nekünk legalább annyira szükségünk van az "idegenekre", mint nekik ránk. Az adott körülmények között senki sem célozgathat holmi betolakodókra. Ugyanannak az országnak a régi és az új polgárai leszünk. vissza • Neumann Ottó újságíró Brit recept Európának? 20050705 Az európai int egráció történetének legparadoxabb mozzanata, hogy miután a briteket évtizedeken át az EU kakukktojásának tekintették, a londoni kormány most egyszeriben az unió megmentőjeként tűnhet fel. A brit vezetés láthatóan komolyan készült erre. Főként, hogy köröt te sorban dőltek a dominók. Schröder már májusban bedobta a törülközőt, Chirac maradék politikai tekintélyét is elvesztette a népszavazás kudarcával. Berlusconit sose tekintették a „klub” mérvadó tagjának. Zapatero pedig mindmáig nem tudott belenőni a „cip őbe” – többnyire nem veszik komolyan. Az újak tanulják a szerepüket, a régiek közül a holland politikai osztály is leszerepelt, midőn az ottani népszavazáson a választók többsége egyszerűen ignorálta az üzeneteit. Ha mindehhez hozzávesszük az alkotmány á ltalános megfeneklését, a költségvetési vita kudarcát, a kommunikációs tanácstalanságot, akkor nem minden alap nélkül mondhatta azt már a júniusi EUcsúcs előtt Blair egyik közeli munkatársa, hogy „Európa vezetők nélkül maradt. Most viszont éppen a brit EUelnökség következik. És Blairnek van jövőképe, amelynek működőképességét már bizonyította.” A fenti érvelés szerint az EU kezd hasonlítani egy szebb napokat megélt régi klubhoz, ahova a tagok hűségesen eljárnak, de az igazi dolgok már nem ott történnek. S mindez azért, mert az egységes piac megteremtése óta a nagyobb reformerőfeszítések, úgymond, megragadtak az EUintézmények átszabásánál, és nem fordítottak tényleges figyelmet a gazdasági racionalitásra, a versenyképességre. Márpedig most már nemcsak a z amerikai gazdaság jelent kihívást, hanem az exportot évről évre megsokszorozó Kína, India meg a feljövő többi, harmadik világbeli vetélytárs. „Az emberek látni szeretnék az EU értelmét. Munkahelyeket akarnak, gazdasági fellendülést, közbiztonságot, amely hez képest a bravúrosan kitárgyalt új szavazati rendszer közömbös számukra.” Így a brit érvelés, amely meggyőződéssel vallja, hogy a tényleges problémák felé eddig következetesen az Egyesült Királyság fordult csak. Ahol a valuta szilárd, a gazdaság növeksz ik, és szerintük még csak nem is a szociális oldal semmibevétele árán: lám, a munkanélküliség csökkent, a fiatalok munkához jutása lényegesen jobb, mint más tagországokban. London szerint EUparadigmaváltásra van szükség. Élelemhiány többé már aligha fen yegeti Európát, fokozatosan leépíthető hát az évtizedes bőkezű agrártámogatás. A közös erőfeszítések olyan területeket célozzanak, amelyek nemzeti szinten kisebb hatékonysággal kezelhetők csak, vagy ahol az erőforrások összegzésének – például a költséges k utatásfejlesztésben – nagyságrendekkel több hozadéka lehet. És az uniós átlagtól jelentősen elmaradó régiók (országok) legyenek jogosultak közösségi felzárkóztatásra. De csak ők. Brit recept Európának? Vajon tudnae hatni? Egyáltalán: bevennée a betege k többsége? Valószínűleg a dolgot távolabb kell kezdeni. Mindjárt a diagnózisnál: maga Blair is elismerte a napokban, midőn brüsszeli újságírók egy csoportját fogadta, hogy nem minden törekvés ragadt le csak az EUintézmények reformjánál. A 2000es lissz aboni gazdaságpolitikai iránymutatás már az új kihívásnak próbált megfelelni, csak éppen a többség aztán fütyült rá. Akkor viszont lehet, hogy recept már lett volna eddig is, csak a politikai elszánás hiányzott? De vannak itt messzebb vezető kérdések is. Vajon nem vélelmezhetőe, hogy London törekvései azért is tetszenek annyira brit körökben, mert latens vezető szerepet – s helyenként gazdasági hasznot is – biztosíthat a „példamutató” szigetországnak, miközben elterelné a figyelmet a mélyebb integrációt célzó törekvésektől?
