Reggeli Sajtófigyelő, 2005. július - Határon Túli Magyarok Hivatala, Sajtó és Dokumentációs Főosztály
2005-07-05
10 aggasztóak azok számára, akik nem akarják elfogadni, hogy a nyugati világnak két egyenrangú erőközpontja lehet: az Egyesült Államok és Európa . Pedig hoszszabb távon az Egyesült Államoknak is érdeke, hogy saját kritikátlan, irracionális kalandokba tévedő vezetésének legyen józan, kiegyensúlyozásra képes nyugati ellenpontja. Erős túlzás, hogy az "európai szociális modell" csődbe jutott. Nagyobb csődbe bizonyosan nem, mint a félelmetes társadalmi különbségeket produkáló amerikai szociálpolitika. A kifáradás jeleit mutatja, alapos reformra szorul, de a reformra éppen azért van szükség, hogy megmaradjon a lényege, a társadalmi szolidaritásra épülő kölcsönös biztosítás elve. "Mind többen vetik fel a közös pénz feladásának gondolatát" - írja Gere. Néhány olasz vagy holland demagóg hőbörgését azért nem kell ennyire komolyan venni. Az euró feladásának és a líra visszahozatalának körülbelül annyi a valós zínűsége, mint mondjuk Texas önálló köztársasággá válásának, melynek "gondolatát" ugyancsak fel szokták vetni. Arról pedig, hogy a "posztkommunista átalakulás rendkívüli sikeres" lett volna "KeletEurópa" számára, talán a térség csalódott és kiábrándult la kóit is meg lehetne kérdezni. Magyarország egyébként KözépEurópában van, így a szerző feltehetően nem rólunk írta, hogy az alacsony adók rendkívüli gazdasági sikereket hoztak. (S az se mindegy, hogy kinek: a külföldi befektetőknek vagy a munkásembereknek és kisnyugdíjasoknak.) Gere Ádámnak egy megjegyzésével értek egyet, mely szerint az európai társadalombiztosítási rendszerek figyelmen kívül hagyják a demográfiai realitásokat. (És a társadalmi igényeket, teszem hozzá.) Magyarországon például valóban súl yos gondokat okoz, hogy a szociális segélyek nem ösztönöznek a munkavállalásra, s a gyerekgondozási pénzeket nem kötik a gyermek kötelező iskoláztatásához. Ha az alsó rétegek segélyből ugyanúgy megélnek, mint munkából, s nem kényszerülnek maguk dolgozni, g yerekeiket pedig taníttatni, akkor a segélypolitika újratermeli a szegénységet és nem mellékesen az előítéleteket. Magyarországon azonban sajátos módon azok ellenzik a segélyek munkához való kapcsolását, akik szavakban a liberális gazdaságpolitika elkötele zett hívei, s azok szorgalmazzák, akik amúgy a kádári gondoskodó állam jobboldali változatát népszerűsítik. Mindezt azért tartom fontosnak megjegyezni, hogy világossá tegyem: nem elég általában a versenyképességről beszélni. Aki komolyan gondolja az adócsö kkentést vagy más reformot, annak azt is illik megmondania, hogy milyen jelenlegi juttatásokat kíván lefaragni vagy szigorúbb feltételekhez kötni. Kasza László (Akkor most mi lesz?, június 27.) című írásában igazi és elkötelezett européerként szól a nyug ati vezetők önzéséről és az integráció folytatásának szükségességéről. Ugyanazt remélem, amit ő: hogy a válságon túljutva az EU egységesebb és erősebb lesz, mint valaha. Ehhez azonban érdemes kimondani, hogy az alkotmányt Franciaországban és Hollandiában e gyaránt a jobboldali kormányokkal elégedetlen szavazók buktatták meg. A francia "nem" elsősorban a baloldal baloldala, a szocialista centrumtól balra álló pártok és civil szervezetek nagy sikere. Ezek pedig éppen azért harcoltak az alkotmány ellen, mert az szerintük nem a "szociális Európa", hanem a túlzott gazdasági liberalizáció alapokmánya. Tony Blair elképesztő önzéséhez érdemes még egy adalékot hozzátennem. A versenyképességről és az avítt struktúrák lebontásáról álszenteskedő brit miniszterelnök termé szetesnek tartja, hogy ne csak a régi tagállamok, hanem az újak is évente "rebate"et, költségvetési hozzájárulást fizessenek be a brit államkasszába. A költségvetési vitában határozottan elutasította, hogy legalább az EU10 új, szegény tagállamai mentesül jenek a brit költségvetés szponzorálása alól. Ez az igazi ellenszolidaritás: a szegények támogassák a gazdagokat! A magyar sajtó többségével szemben úgy tartom, hogy Blair elnöksége sokkal nagyobb tragédia Európa számára, mint Berlusconié volt. Ez utóbbi s zeretett bohóckodni, de az olasz adminisztráció alapvetően az európai minták szerint működött. Blair viszont komolyan gondolja mindazt, amit hirdet: a brit kiváltságok fenntartását, a politikai és szociális integráció gyengítését, a kellő anyagi háttér nél küli további bővítést. Az én prognózisom szerint az alkotmányos válság néhány éven belül megoldódik. Az intézményi reformokat - közös külügyminiszter, hosszabb időre megválasztott elnök, erősebb Európai Parlament - a tagállamok kormányai is végrehajthatj ák a mostani hisztéria csillapodtával. A további bővítés valószínűleg a bizonytalan jövőbe vész. Románia és Bulgária előbbutóbb tag lesz, de a balkáni országok, Törökország és Ukrajna feltehetően újfajta partneri státust kap majd a teljes jogú tagság hely ett. (Vagy előtt, de évtizedekre.) A magyar külpolitikának is szakítania kell a további bővítés felesleges erőltetésével. A mi érdekünk a jelenlegi integráció elmélyítése, hazánk nyugateurópai színvonalra történő felzárkóztatása. Az alkotmány és a bővítés ügyét kihordja az idő, a politikusoknak inkább csak alkalmazkodniuk kell a realitásokhoz. Sokkal égetőbb a költségvetés kérdése. Költségvetés nélkül valóban válságba kerülhet az unió, megrendülhet a tagállamok közti elemi szolidaritás. Ha 2007re nem kész ül el az új költségvetés, s nem jutunk hozzá a pótlólagos forrásokhoz, akkor lényegében értelmét
