Reggeli Sajtófigyelő, 2005. július - Határon Túli Magyarok Hivatala, Sajtó és Dokumentációs Főosztály
2005-07-20
15 lélekszáma, némi vigaszt nyújtva azoknak, akik a Magyarországon 1981ben megindult népfogyáson keseregtek. Az 198990es földindulás utáni történések azt bizonyították, hogy csupán múló illúzió ról volt szó. A megváltozott politikai helyzetben – legalábbis romániai viszonylatban – már a fordulat el őtt is tapasztalható elvándorlás hatalmas méreteket öltött. Az új viszonyok lehetővé tették, hogy a kockázatos menekülés, zöldhatárátlépés helyett legálisan, vagy féllegálisan, de útlevéllel hagyhassák el hazájukat azok, akik megelégelték a diszkriminációt . Az erdélyi magyarság nem volt olyan bizakodó, mint Tóth Sándor, aki ugyan már 1987ben meglátta a Ceausescurendszer végét, de reménykedett a majdan kialakuló demokrácia körülményei között a románság magyarság iránti politikája gyökeres megváltozásában, abban, hogy a demokratikus er ők – negatív hagyományaik ellenére – felvállalják a nemzetiségi jogok megvalósítását: „A román demokrácia mindig kisebbségbe szorult a román társadalomban, mert történelmi felelőssége tudatában mindig a kínos igazságok kimondását, a hízelgő, hamis mítoszok leleplezését kellett magára vállalja. (…) Ha lesz ilyen demokrácia a posztCkorszakban, ez és csak ez lehet majd a magyar kisebbség partnere és szövetségese. S egy ilyen partnerség megint csak nem fogja megkönnyíteni a román demokrácia dolgát. Mégis váll alnia kell, ha demokrácia akar maradni. Mert hetven év kisebbségi tapasztalat alapján a romániai magyarság nem érheti be kevesebbel annál a Nagy Társadalmi Szerz ődésnél, amelyet az erdélyi román demokrácia fogalmazott meg 1918. december 1jén, de a királyi Románia elsikkasztott, s a román nacionalizmus azóta sem akar tudni róla. Alkotmányba foglalandó ezek szerint, hogy a romániai magyarság egyrészt a magyar nemze t Románia területén őshonos része, s mint ilyen, másrészt az ország lakosságának önálló nemzeti entitásaként teljes jogú része. Következésképp sajátos nemzeti szükségleteit biztosító kollektív jogok illetik meg. Ennek keretében olyan kulturális autonómia i s, amelynek alapján egy magyar közművelődési kormányzat rendelkezhessen az ország tanügyi, kulturális stb. költségvetésének azon részével, amely számaránya szerint a magyar népcsoportot megilleti. (…) A romániai magyarság számára ez volna az utolsó esélye annak, hogy az elmúlt hét évtized léleknyomorító frusztrációit kiheverhesse. Ha ez a lehetőség is meghiúsul, kilátástalan pária léte megfelelő beteges tudatállapothoz, tudatcsuszamláshoz, a hiú fantazmagóriák és a csüggedt letargia közötti hányódáshoz veze t, ahol már megszűnik a teljes értékű, kiegyensúlyozott emberi élet lehetősége.” (Tóth Sándor: Jelentés Erdélyből, 1989, 143144. o.) Talán nem túlzott követelmény a romániai rendszerváltoztatás tizenhatodik évében megvizsgálni, mi valósult meg ebből a de mokratikus mércével nézve sem egyáltalán túlzó várakozásból? Továbbra sem szerepel az ország alkotmányában a magyarság a megfelelő helyen, csonka a magyar oktatási rendszer, nincs állami magyar egyetem, pedig részarányosan legalább hét főiskolával és egyet emmel kellene rendelkeznie a magyarságnak. Ezzel szemben a szomszédos „anyaország” finanszírozza a felsőoktatás nagy részét, s ugyanúgy csökevényes a magyar szakiskolai hálózat, mint a diktatúra idején. A magyar diákok negyedrésze ma is román tannyelvű okt atásban részesül. A társadalmipolitikai biztonság legfontosabb alapját egy kisebbség életében a fizikai megmaradás lehetősége jelenti. A romániai magyarság nagyarányú létszámcsökkenése, menekülésszerű kivándorlása ezt az alapot veszélyezteti. Egy évtized alatt a magyar anyanyelvűek száma 1 619 735rol csaknem 200 ezer fővel, 1 431 093ra apadt. Hogy nem az identitás megbomlásáról van szó elsősorban Erdélyben, hanem az életlehetőségek folytatását tartja lehetetlennek a magyar lakosság jó része, azt az bizon yítja, hogy alig 1%kal kevesebb csak a nemzetiségüket is vállalók száma. A megfogyatkozás fő komponensei között tehát nem szerepel a magyarság jelentős asszimilációja. Annak a kivándorlás és a természetes fogyás mértéke a meghatározó eleme. A sajátos romá n demokrácia másfél évtizedének ismeretében korántsem tűnik elégségesnek a Tóth Sándor által meghatározott kulturális autonómia követelése. A demográfiai megmaradás záloga a többségi magyar területeken csak a területi autonómia lehet. Egy olyan közigazgatá si eszköz, amely garantálja a magyarság nemzeti entitásként való tartós fennmaradását, mert kizárná azokat a tudatosan vállalt vagy látens, tehát még veszedelmesebb nemzetállami törekvéseket, amelyek a belső migráció forszírozásával folyamatosan arra törek szenek, hogy feloldják a magyar nemzetiségű tömbök ma már sokszor csak viszonylagos homogenitását, ezzel siettetvén a kisebbségi kérdés egyfajta, kényelmes megoldását. A tömbmagyarság demográfiai védelmének jelentőségét jól mutatja, hogy nyolc évtizednyi kisebbségi lét alatt a kompakt magyar lakosságú székely övezet részesedési aránya az erdélyi magyarságból negyedrészről közel felére növekedett, annak ellenére, hogy a székely városokat sem kímélte a tervszerű román telepítéspolitika. A több alkalommal ter ületelcsatolásokkal redukált, egykori székely székek területe 12 ezer négyzetkilométer, ahol a jelentős mértékben elrománosított Marosvásárhelyt számba véve is a lakosság több mint háromnegyed része magyar. Kevés hasonló méretű, sok évszázados önigazgatási hagyományokkal rendelkező nemzetiségi enklávé található Európában. Természetesen már régóta rendelkeznek területi autonómiával. Gondoljunk Katalóniára, a spanyol Baszkföldre, DélTirolra, az Aland szigetekre. A kisebbik „román ország”, Moldova százezernyi gagauza, a „Dnyesztermenti köztársaság” szintén autonóm területet alkot.
