Reggeli Sajtófigyelő, 2005. június - Határon Túli Magyarok Hivatala, Sajtó és Dokumentációs Főosztály
2005-06-09
13 Politikai hajsza vagy sima bírósági ügy? Népszabadság • Munkatársunktól • 2005. június 9. Tovább tart a szócsata és politikai/b írósági kötélhúzás a szabadkai ügyészség és a Vajdasági Magyarok Szövetségének vezetősége között. Tegnap Szabadkán Kasza József, a VMSZ elnöke, Kern Imre és Bunyik Zoltán alelnökök újabb sajtótájékoztató keretében közölték: a felsorolt vádak (hivatali ko rrupciós ügyek, pénzügyi machinációk) voltaképpen egy szervezett és egybehangolt politikai hajsza részei, amelynek célja a vezetőség lejáratása révén megingatni a legnagyobb támogatottságot élvező magyar pártot. Az Újvidéki Rádió magyar szerkesztőségének n yilatkozva Egeresi Sándor alelnök elmondta: a VMSZ elnöksége egyhangúlag kiállt a VMSZ megtámadott vezetői mellett. A VMSZ vezetősége szombati ülésén azt a következtetést vonta le - hangsúlyozta az alelnök , hogy a szervezett és egybehangolt kampánynak egyetlen célja van csupán: megdönteni a VMSZes vezetőséget Szabadkán, illetve megingatni a demokratikus koalíciót tartományi szinten. Bíró Csaba szabadkai ügyész tagadta, hogy az ügynek bármi köze is volna egy esetleges VMSZ elleni hajszához. A Danas fü ggetlen belgrádi napilap tudósítója ugyanakkor arra hívta fel a figyelmet: Szabadka nemzeti összetétele, az utóbbi hónapok súlyos etnikai összetűzései, az a tény, hogy minden gyanúsított magyar nemzetiségű, és hogy a szabadkai körzeti ügyész Jovica Maksimo vics a radikális párt tagja, Bíró Csaba községi ügyész pedig korábban a Mirjana Markovics nevével fémjelzett Jugoszláv Baloldal tagja volt, most pedig a Kostunica vezette DSSé, jogosan ébreszthet kétséget a kívülálló szemlélőben. Ugyanakkor az is tagadhat atlan: Szabadka a hosszú éveken át a VMSZ "kezében" volt, az ott történtekért óhatatlanul is felelősség terhelheti vezetőit. vissza Újvidék, 2005. június • P. Keczeli Klára A kívánatos magyar Népszabadság • Papp Sán dor Zsigmond • 2005. június 9. Amióta az eszemet tudom, magyar akartam lenni. Valahogy úgy képzeltem, hogy amikor magyarrá válásom folyamata végképp beteljesedik, lesz majd ennek valamilyen külső bizonyítéka is, egy amolyan különleges ismertetőjel, ahog y azt a Kék fényben mondogatták annak idején. Valami, amit a bőrbe égetnek, vagy netán abból nő ki magától, mindegy, csak legyen levakarhatatlan és megkérdőjelezhetetlen. S ezután bukkanjak fel bárhol a világon, nyilvánvaló magyarságomat majd könnyedén l e lehet olvasni rólam, segítségével bármikor el tudnak különíteni, megnevezni és kiemelni. Leszek, aki vagyok, ilyen egyszerűen. Akkor még nem is sejtettem, hogy létezik olyasmi, hogy Országgyűlés és kétharmados szavazatarány. Azóta igazából csak a szótá ram bővült, egyre elviselhetetlenebbül. Magyar ajkú román, rommagyar (a romániai magyar közkedvelt rövidítése), határon túli, magyarigazolványnyal rendelkező, visszahonosítható, a nemzeti vízum várományosa. A bőség most viszont nem a gazdagságot, nem a pon tosság igényét jelzi, sokkal inkább a zavart, a nyelv tehetetlen kényszerét, mert bár szeretnénk beszélni valamiről, de lehetőleg annak megnevezése nélkül, mert az tudvalévően szerencsétlenséget hoz. Még több pénzt, még több rendeletet, még több bajt a fej ekre. Feketefehérigennem: ha kimondod, vesztettél. Ezért is sokasodnak tovább a szimbólumok. A beszéd helyetti beszéd megannyi lenyomata, cifrasága és gesztusa. Mert többnyire gesztus van, és nem megoldás. Ötlet, és nem gondolat. De persze megtanultuk szeretni a gesztusokat. A gesztus szép, a gesztus emészthető, akár be is lehet rendezni, mint egy lakást. (Otthonnak azért még nem nevezném.) Most például 42 helyett húsz hónapot vesz majd igénybe a magyar állampolgárság megszerzése, és nem is kell mandin erezni a hivatalok között, mert egyablakos lesz az ügyintézés. A napokat sem kell számolgatni, léptéket váltunk, most már lehet években mérni az itttartózkodást. Munkavállalásra és tanulásra ugyan még nem jogosít a nemzeti vízum, a Dunaparton viszont már sétálgathat a kedvezményezett, sőt talán a
