Reggeli Sajtófigyelő, 2005. február - Határon Túli Magyarok Hivatala, Sajtó és Dokumentációs Főosztály
2005-02-11
8 A szerző újságíró Európai lecke Népszabadság • Lévai Katali n • 2005. február 11. Orbán Viktor bécsi beszédének szerkesztett szövege megjelent a Népszabadságban (január 24.). A beszéd két elemére szeretnék reflektálni. 1. Európai kitekintésként csak Németországról esik szó. Bécsből nézve persze, meglehet, ez öt lik a szembe, de mi Brüsszelben, ahol a teljes horizont látszik, ezt nagyon másképp gondoljuk. Ami az Amerika iránti barátságra szóló felhívást illeti, annak atlantistaként örülök, de csendben megjegyzem, egyáltalán nem biztos, hogy a javasolt munkamegos ztás lesz e barátság lényege. "Úgy tűnik, Amerikának is szüksége van Európára, mert miként Európa, úgy Amerika is engedhet a rossz hajlamainak" - írja Orbán. Nos, az Amerika kezét olykor lefogni képes partner szerepe már régen foglalt: a több évszázados kü lpolitikai bölcsességet felhalmozott NagyBritanniáé. Európa, ha munkamegosztásban és nem koordinálatlan versengésben gondolkodunk, ugyancsak megtalálta a neki megfelelő szerepkört. Ez pedig a segélyekkel, fejlesztési pénzzel és együttműködési lehetőségek felvillantásával való politizálás - szigorúan értékalapon. Ha egyszer Európaszerte nem költünk védelemre, akkor a pénzt így lehet hatékonyan felhasználni. Erre az egyedi megközelítésünkre nagyon nagy szükség van a világon, s ráadásul arra is alkalmas, hog y európai pacifista meggyőződésünk alapján politizálhassunk úgy, hogy amikor a megbékéltetési politika már nem használ, legyen kivel együtt fellépnünk. 2. "Az uniónak kell szolgálnia a polgárokat, és nem fordítva. Ha az unió nem teljesíti ezt a küldetésé t, hatalmas, életre alkalmatlan szörnnyé válik" - állapítja meg az unió újraelosztó szerepével kapcsolatban Orbán. Kétlem, hogy jogos a címkézés akkor, amikor szinte már illetlenül dörömbölünk az országos normatív befizetések szintjének emeléséért. Úriembe r nem dörömböl, amikor pénzt kér. Egy hosszú folyamat kritikus pontjához érkeztünk. 2004ben már egyre inkább körvonalazódtak a 20072013 közötti közös költségve tés sarokszámai. A bizottság első félévi jelentésében figyelembe vette a tíz új tagállam nagyobb fejlesztési igényét. Ennek alapján azt javasolta, hogy a tagországok a bruttó nemzeti jövedelmük 1,14 százalékát fizessék be a közös költségvetésbe. Hat tagors zág (Németország, Franciaország, NagyBritannia, Svédország, Hollandia, Ausztria) vezetői viszont kijelentették, hogy csak 1 százalékot hajlandók befizetni, ugyanis nem látják indokoltnak, hogy a strukturális alapokon keresztül viszonylag könnyen megszerez hető források jussanak el a kevésbé fejlett tagországokhoz. Talán a legfontosabb döntés előtt állunk most. Magyarország és valamennyi kohéziós ország alapvető érdeke, hogy 2005 végéig politikai megállapodás szülessen erről. Máskülönben nem marad idő a támo gatások szabályszerű felhasználására. De akármennyire fontos is ez, nem szabad itt leragadni. Sőt! Éppen ennek alapján érdemes meggondolni, hogyan kívánjuk meghatározni Magyarország helyét és szerepét az új európai politika erőterében. Magyarország akkor kerülhet ki nyertesként az európai integráció folyamatából, ha aktív és értékalapú fellépésre képes. Ha bátran kihasználja azokat az egyedi lehetőségeit, amelyeket földrajzi helyzete kínál. Ha kezdeményező szerepet vállal, olyan alternatív megoldásokkal é s programokkal áll ki az európai színpadra, amelyek kitörési pontokat jelenthetnek a megakadt lisszaboni folyamatban. Ha például az elkerülhetetlen egészségügyi reformmal összehangoltan fejleszti a turizmust gyógyturizmussá, és ezzel új munkahelyeket terem t, vagy az alternatív energiaforrások felhasználásával egy modern, európai környezetvédelmi politikára törekszik, vagy ha végigviszi az oktatási reformot. Meg kell határoznunk néhány olyan területet is, ahol az európai politika kulcsszereplőivé válhatunk. Ilyennek tekintem a kisebbségi jogok képviseletét és továbbfejlesztését az új alkotmányos szerződés alapján, a határon átnyúló együttműködés javítását, a kohéziós politika fenntartását, és főként annak bizonyítását, hogy a kohézió nem tehertétel, hanem a g azdasági növekedés és versenyképesség forrása Európában. Mindezzel összhangban a hazai médiában végre fontosságának megfelelő teret kell hogy kapjon az európai kommunikáció. Kulcskérdés, hogy az
