Reggeli Sajtófigyelő, 2004. december - Határon Túli Magyarok Hivatala, Sajtó és Dokumentációs Főosztály
2004-12-07
18 Miért pártállami a demokráciánk, miért pártállami az egész politikai sajtó és a média? Mert állampártjaink magától értetődő, rutinos mozdulattal vették le ismét népi vállainkról a véleményformálás terhét, s gondolkodtak, vitáztak, átkozódtak helyettünk. De ki kérdezte őket? A népet kérdezték, ha nem tévedek. A népakarat közvetlen megnyilatkozásának aktusából azonban a politikai pártok erőpróbája lett, a demokráciából M agyarországon pártokrácia lett. Ami a népet illeti, látván, hogy szerepe ezúttal se több, mint hogy felsorakozzon bölcs vezérei mögé, és szavazatával visszaigazolja egyik vagy másik oldal agitációjának sikerét, fogta magát, és inkább otthon maradt. Még me g is fogják dicsérni érte a megmondóemberek. Hogy egy jóléti társadalomban, egy médiademokráciában ez pont így szokás. Hogy rosszul tették fel a kérdéseket. Mi pedig elégedetten húzzuk majd ki magunkat a karosszékben a tévé el őtt. Pedig nem erről van szó. Arról van szó, hogy a pártok mozgósító ereje nem elegendő ahhoz, hogy a választópolgárok kritikus tömegét az urnák elé terelje. Olyan kérdésekben sem, amelyek valamennyiünknek a húsába vágnak. Csak ahhoz elegendő, hogy a nyilv ános közbeszédet a maguk képére formálják, de ahhoz már nem, hogy ez a beszéd visszhangra találjon. A nép (mint olyan) elfogadta, hogy a politika az, amit a pártok és értelmiségi segédcsapataik feltálalnak nekik, és nem nagyon kér belőle. Nem kér a nép � A mire talán kevesen számítottak: a magyarországiak többsége 2004 decemberében hallgatásával vagy nemleges szavazatával kinyilatkoztatta, hogy állampolgári jogait nem kívánja megosztani a határokon kívül rekedt nemzettársakkal. A levágott tag többé nem hiány zik. Úgy látszik, már a helye se fáj. Magyarázhatjuk ezt százféleképpen - fogják is sokáig , nekem József Attila sorai jutottak az eszembe: "aki szegény, az a legszegényebb � " Jól számoltak, akik a reménytelenül és megalázóan szegény emberek sokaságát azzal riogatták, hogy ez a gesztus őket mé g szegényebbé teheti. A szegényekre a legkönnyebb ráijeszteni. A szegényektől a legkönnyebb elvenni azt a keveset is, amijük van. Vagy lehetne. Nem mondom meg, mi az. Nem akarom őket megbántani. És jól sikerült ugyanakkor, túlságosan is jól, a jobboldalna k - amely szereti magát nemzeti tábornak nevezni - a nemzeti ügy kisajátítása. Most, amikor mindannyiunknak kínálták - döbbenetesen kevesen kértek belőle. A kettős állampolgárság jelképes elégtételadás lehetett volna a határainkon kívül rekedt magyaroknak. Megadjuke nekik? Erre - szerintem - becsülettel csak igenlő válasz adható. Más kérdés, hogy mennyire jártak volna jól vele. Aki a kérdést megkockáztatta, súlyos felelősséget vett a nyakába. Az elutasítás szégyenét azonban mindannyian viselni fogjuk, amíg élünk. S viselik a következményeket a határon túliak, abban az értelemben is, hogy a vasárnapi szavazás tovább rontotta a magyar diplomácia alkupozícióját a nemzeti kisebbségek ügyében. Erőfeszítéseink sikertelenségének fő oka eddig is az volt, hogy bels ő megosztottságunkat gátlástalanul vittük országvilág elé. Így történt ezúttal is. A kórházkérdés pedig messze túlmutat a kórházakon. Még a privatizáció reményében újra és újra elsikkasztott egészségügyi reformon is túl, a népszavazás kivételes alkalom l ett volna arra, hogy másfél évtizeddel a rendszerváltás után végre megvitassuk és megszavazzuk - nem azt, hogy miféle pártot, de hogy miféle országot szeretnénk magunknak. Nem így történt, és nem dőlt el semmi: kiki kedve szerint értelmezgeti majd, hogy m iről szólt a kérdés, amire a kisebbség többsége igennel válaszolt. Szerintem arról, hogy nem minden eladó! Csak az eladó, amit el akarunk adni. A bíróságok, iskolák és kórházak, általában a közszolgáltatások üzleti alapra helyezése ellen nyilvánvaló érvek sokasága szól. Ahol a tulajdon működtetésének nem a haszonszerzés az elsőrendű célja, ott a piaci mechanizmusok létjogosultsága korántsem nyilvánvaló. (A kórházak esetében még a példaként emlegetett Egyesült Államokban sem haladja meg a 15 százalékot a ma gántulajdon részesedése.) Természetesen nem az orvosi magánpraxisról szólt a kérdés, nem is a nonprofit alapítványok, egyházak, karitatív szervezetek szerepvállalásáról, hanem az üzleti befektetőkről. A gyógyító tevékenység túlnyomó része nem folyhat és ne m is folyik sehol a világon a keresletkínálat piaci törvényei szerint. Olyan piac volna ez, ahol a vevő nem
