Reggeli Sajtófigyelő, 2004. szeptember - Határon Túli Magyarok Hivatala, Sajtó és Dokumentációs Főosztály
2004-09-23
15 A múlt hét a határon túli magyarság tekintetében olyan fejleményeket hozott, amilyenekre a második vilá gháborút megelőző (de a háborús szembenállások miatt nagyon is baljóslatú), illetve a ’89es rendszerváltást megelőző kezdeményektől eltekintve, nem volt még példa. A magyar kormány egy szomszédos állam ellenében az Európai Unióhoz fordult a magyar kiseb b séget ért agressziók ügyében. Ezzel egy több mint fél évszázados "hagyomány" dőlt meg, amely szerint a magyar kormány, ha a nemzetközi politika színterein a határon kívüli kisebbségekért fellép, államközi feszültség eket generálhat, s ezzel csakis a kisebbségeknek árthat. Egyrészt jó ideje bebizonyosodott, hogy a feszülts é- geket a térségben nem Magyarország generálja, másrészt hogy azzal is a kisebbségeknek árt, ha elmu lasztja a fellépést. Az úgynevezett utódállamok ugyanis a magyar "tapintatot" nemigen méltányolják, a hallgatást hajlamosak bujtatott bátorítás gyanánt é r telmezni. Igaz, a magyar kormányok álláspontja korántsem volt önkényes. A nyugati közvélemény is elvi tatta M agyarországtól a jogot, amellyel például Ausztria – DélTirol vonatkozásában – kezdettől fo g va rendelkezett. Ausztriának már a párizsi békeszerződés garantálta a jogot, hogy a déltiroli német kisebbség érdekeit a nemzetközi nyilvánosságban képvisel je, ami végül a déltiroli autonómia megteremtését is lehetővé tette. Ez Magyarországnak nem járt ki. A nemzetközi politikai nyilv á nosság a magyar kisebbségek kérdését mindig is sajátos problémaként kezelte. Az utódállamoknak – a bécsi döntés szerencsétlen precedensére apellálva – sikerült elérniük, hogy a nemzetközi közv é lemény a magyar kisebbségek érdekeinek érvényesítésére tett puszta kísérleteket is a keletközépeurópai stabilitást veszélyeztető tényezőként tüntesse fel. Az elmúlt másfél évtizedben az onban a határon túli magyarok egyetlen esetben sem provokáltak konflikt usokat. Ha voltak is összecsapások, mint a marosvásárhelyi pogromkísérlet idején, azokat – mint utólag kid erült – korántsem lehet az ő számlájukra írni. Még csak kölcsönösségről sem leh e tett szó. Marosvásárhelyen az önvédelem vezetett összecsapáshoz. Szerbiában a helyzet még egyértelműbb volt. Az éveken át tartó balkáni háborúban a sorozatos magyarell enes agressziók sem váltottak ki erőszakba torkolló ellenállást. A magyarok óvakodtak a ttól, hogy – az egyébként is kiszámítható – szerb bosszúra ürügyet szolgáltassanak. Ezért hatott végül is megmosolyogtat ó- nak Kostunica szerb kormányfő próbálkozása, hogy – a korábbi gyakorlatnak megfelelően – az agressziós orozatot valamiképpen kölcsönösnek tüntesse föl. Megérett tehát a helyzet arra, hogy a kisebbségi kérdést a magyar kormányzat az európai nyilv á nosság elé vigye. Magyarországnak minden oka megvan arra, hogy a kisebbségeket védelmébe vegye. Az esélyeket az is kedvezően befolyásolta, hogy s zerbiai magyar kisebbség elleni agressziók ügy é ben a magyar politika négypárti konszenzust tudott kialakítani. Ez a konszenzus sem a véletlen műve. Létrejött é- ben komoly szerepet játszott a politikai erőviszonyok fokozatos kiegyensúlyoz ó dása, az a tény, hog y mind világosabbá válik: a szemben álló felek egyikének sincs igazi esélye arra, hogy politikai törekvéseit a mási kra ráerőszakolja. Legfontosabb érdekeit hosszabb távon csakis úgy érvényesítheti, ha a másik fél legfont osabb érdekeinek az érvényesülésére is lehetőséget teremt. Ez pedig csak valamiféle konszenzusos politizálás révén lehetséges. A konszenzus kimu n kálásának legjobb esélyét pedig leginkább a határon túli kisebbségek elleni agressziókat elutasító politika jelentheti. A kezdet valóban biztató. Az európai tanácsi döntés ugyanis, amely elítéli Szerbiát, és a magyare l lenes támadások kivizsgálást rendeli el, jóval túlmutat önmagán. A döntés e pillanatban pusztán Szerbiát érinti ugyan, mégis egyértelműen precedensértékűnek tekinthető, s mint ilyen a romániai, szlovákiai, ukrajnai magyarok számára is nagy jelentőségű. A nemzetközi közvélemény ugyanis ezzel a döntéssel közvetve elismeri Magyarország jogát arra, hogy a határon túli magyarok véde l mében fellépjen, és – egy többségkisebbség közti konfliktu s vonatkozásában – lemond a kölcsönösség korábban megkérdőjelezhetetlen dok trínájáról. Arról ugyanis, hogy a kisebbséget az ellene irányuló többségi erőszak esetében automatikusan ugyanolyan bűnösnek tekintse, mint a többséget, azazhogy az egyértelmű állás foglalást elhárítsa magától. És ez óriási lépés, hiszen végre a magyar kisebbségek esetében is a helyzet tárgyilagos értékelésére teremt lehetőséget. Arra, hogy a magyar kisebbség helyzetét a nemzetközi közvélemény nagyjából ugyanazzal a mércével mérhesse , mint a nem magyarokét. Ez természetes ugyan, eddig azonban a nyugati reakciókat nem a józan megfontolásra alapozott természetesség, hanem az utódállamok által táplált – jobbára irracionális – félelmek határozták meg. A kis lépések politikája, a megfonto ltság és a türelem azonban – úgy tűnik – végül mégiscsak meghozza gyümölcseit. Arról nem is beszélve, hogy a kisebbségi kérdés tényleges megoldását lehetővé tévő belső és külső keretek kialakítása a magyar belpolitikát is nagymértékben tehermentesítheti, s a nemzeti problemat ikát a politikai konfrontáció erőteréből kiiktatva valóban a konsze n zusos politizálás területére vezethet át.
