Reggeli Sajtófigyelő, 2004. június - Határon Túli Magyarok Hivatala, Sajtó és Dokumentációs Főosztály
2004-06-09
9 elõfordul, hogy Kaszáék felhördülnek egyegy hivatalos közlemény erejéig. Ezzel azonban nem sokra megyünk. (Még a szerb nacionalista pártok is "elítélik" az ilyen incidenseket. És akkor mi van?) Mit tett például Kasza annak érdekében, hogy kézre kerüljenek az újvidéki sírgyalázás tettesei? Semmit. Pedig akkor még a szerb kormány alelnöke volt. A mosta nában történõ sorozatos magyarverésekre a VMSZ vérszegény közleményekkel reagál. Igaz, ezt valamivel gyakrabban teszi, mint általában, hiszen közelednek a tartományi és a helyhatósági választások. Szükség lesz a magyar szavazatokra. Az viszont nem jutna es zükbe, hogy például jogi segítségben részesítsék a verések áldozatait, illetve szüleiket, akik bíróságon szeretnének elégtételt nyerni kínzóikkal és hóhérjaikkal szemben. Pedig a VMSZ tele van ügyvédekkel (és pénzzel). Az persze még kevésbé jut eszükbe, ho gy esetleg nemzetközi bíróság elõtt pereljék a szerb államot a magyarok ellen alkalmazott népirtó politikájáért. Mi annyit tehetünk, hogy beszámolunk a délvidéki magyarokat ért bántalmazásokról, fõleg azokban az esetekben, amikor az áldozat hajlandó telj es néven, tehát hitelesen (tényekkel, illetve tanúkkal alátámasztva) elmesélni mi történt vele. Lapunk elõzõ számaiban többször foglalkoztunk Lavró Tihamér esetével, aki az itteni magyar szenvedés egyik jelképévé vált. A jövõben sem hagyjuk, hogy az itteni magyar arcokon csattant pofonokat elhallgassák. A pofonoktól ne csak az áldozat füle zúgjon, hanem az egész anyaországé, mi több, lehetõleg a világközvéleményé is. Ezúttal a 19 éves Kovács Roland történetét tárjuk az olvasó elé. Múlt év augusztus 23án, 19 óra körül az egyik barátommal az akkoriban még VIII Vajdasági Rohambrigád kommunista nevet viselõ általános iskola udvarában ücsörögtünk - meséli Kovács Roland. - A ma már Majsai Úti Általános Iskola néven ismert intézmény udvara, mely kisebb focipályát és néhány padot foglal magába, a nyári szünidõ alatt 21 óráig tart nyitva. Elvileg bárki megfordulhat ezen a helyen, társaloghat, vagy rúghatja a bõrt. Mivel ez egyébként elég szegény városrész, sokan - más szórakozás hiányában - élnek az említett lehetõs éggel. Az említett forró nyári estén mi is itt cseverésztünk a barátommal. Ekkor még nem sejtettem, hogy ez lesz a mai napig tartó kálváriám kezdete. Két szerb fiatal jött hozzánk, akikrõl késõbb megtudtuk, hogy nevük Marjan és Zvezdan. Látszott rajtuk, hogy szalonnán nõttek fel. Magas, jól táplált, sötét tekintetû fickók. Minden ok nélkül belénk kötöttek, sértegettek, nyomdafestéket nem tûrõ kifejezésekkel illettek bennünket. Én csak annyit kérdeztem, miért teszik ezt, mit akarnak tõlünk. Erre komoly fen yegetések hagyták el a szájukat. Lehet, hogy már akkor tettlegességre került volna sor, de többen jelen voltak az udvaron és az utcán. A két ürge végre békén hagyott bennünket. Akkor még naivan hittem, hogy az egész ennyiben marad. Tévedtem. Azóta többször észrevettem, hogy követnek. Idõvel csatlakozott hozzájuk még néhány hasonszõrû alak. Kisebb banda verbuválódott össze. A testvérem, aki az említett iskolába jár, szintén említette, hogy hazafelé menet olykor - igaz, tisztes távolságról - követik õt. Múlt év november 12én, 17 óra körül a barátom szólt, hogy Marjan és Zvezdan megint a suli körül ólálkodnak, ezúttal csak õk ketten. Gondoltam, megpróbálom velük normális, emberi módon tisztázni a helyzetet. Most már tudom, hogy szólni kellett volna a szülei mnek, esetleg több havert beavatni, de akkor még úgy voltam vele, inkább nem kerítek feneket az ügynek, majdcsak leszállnak rólam, fõleg ha sikerül emberi hangot megütni velük. Mire odaértünk a sulihoz, többen voltak. Megkérdeztem tõlük, mi kifogásuk ell enünk. Mondtam, próbáljuk meg kulturáltan elsimítani az esetleges nézeteltéréseket, mire legnagyobb meglepetésemre Zvezdan elõrántott egy pisztolyt és a mellemhez szögezte. Nem akartam hinni a szememnek, teljesen megdermedtem. A barátomat lefogták és ütleg elni kezdték. Szerencsére az iskola szomszédságában lakó ember épp akar jött ki a házából a családjával együtt. Zvezdanék szétszéledtek. Sokkos állapotban indultunk haza. A banda egyes tagjai követtek bennünket. Szidták a magyar anyánkat és hasonló, errefe lé szokásos sértegetésekkel egészítették ki a képet. Ekkor már tudtam, hogy a fele sem tréfa. Az egészet elmeséltem az édesapámnak, aki természetesen felháborodott és úgy határozott, hogy a történteket véletlenül sem hagyja ennyiben. Megtudtuk Zvezdanék la kcímét, és elmentünk hozzájuk. Zvezdan anyját találtuk otthon, aki szerint az õ fia jó gyerek, és soha sem tenne olyasvalamit, mint amivel mi vádoljuk. A pisztoly létezését is tagadta. Ezt követõen a rendõrséghez fordultunk, apám kérte, hogy vizsgálják ki az esetet, végezzenek
