Reggeli Sajtófigyelő, 2004. június - Határon Túli Magyarok Hivatala, Sajtó és Dokumentációs Főosztály
2004-06-17
11 professzor ebben az európaiaknak ad igazat, mert mint írja: „Akarattal legfeljebb államokat lehet konstruálni, s ha egy ilyen konstrukcióból utóbb még nemzet is születik, az már csak külön szerencse." Fukuyama mindazonáltal láthatóan nagyon szeretné, ha régi szerelme, a liberális demokrácia és új kedvence, a kicsi, de erős állam kéz a kézben járnának a legújabb kori történelemben. Annál is inkább, mert így e gyütt - mint véli - nagyobb gazdasági növekedést tudnának generálni, mint bármely más kombináció. Talált is olyan helyet, ahol sikerül is kimutatnia, hogy a három tényező legalábbis nem zárja ki egymást: a korlátozott hatáskörű, de erős államot működtető d élkeletázsiai „kis tigrisek" gazdasági remeklését például - mondja - nem törte meg, amikor egyikükmásikuk tekintélyelvű államból demokráciává vált. Vagy máshonnan közelítve: a Szovjetunió szétesése után Oroszországban egyszerre szűkültgyengült az állam, s csökkent a gazdaság teljesítménye. Ez valóban egybecseng ugyan a teóriával, ám az már kevéssé, hogy ezt a tendenciát éppen a tekintélyelvű államot újraépítő Putyin fordította meg. Fukuyama mindenesetre nagyvonalúan elsiklik e tény felett, és könyvében n em is foglalkozik Oroszország legutóbbi négy évével. Pedig új elmélete tulajdonképpen mindenkinek igazat ad, aki nem gyengíti az államot. Igaz, főleg annak, aki kisebb, de erősebb államot szeretne. De Fukuyama még azt is kisebb bajnak tartja, ha nem csök ken - vagy akár nő is - a bürokrácia felségterülete, mint azt, ha gyengül az ereje. A könyv végkövetkeztetése pedig kifejezetten muzsika konzervatív füleknek: „A nyolcvanaskilencvenes évek a nagy államok leépítésének a jegyében teltek, de kiderült, hogy a nemzetállamok gyengítése által üresen hagyott teret multinacionális vállalatok, nemzetközi és civil szervezetek, bűnszövetkezetek és terrorista csoportok zavaros keveréke vette át. Nincs tehát más választásunk, mint visszatérni a nemzetállamokhoz, és megp róbálni megérteni, hogyan lehet őket erőssé és hatékonnyá tenni." vissza RÉTI PÁL / WASHINGTON ▪ Modellválaszték „Elképzelhető, hogy az angolszász liberális kapitalizmus nem a szabály, hanem a kivétel a kapitalizmus külö nféle formái között" - vetette fel a Politikatörténeti Intézet egy múlt heti budapesti előadásán Szelényi Iván szociológus, az amerikai Yale Egyetem professzora. Az angolszászokat talán provokáló gondolatot a szociológus szerint az indokolja, hogy 1989 óta a posztkommunista országok (és a jelenleg is kommunista Kína) eltérő módon letteklesznek kapitalistává, minek nyomán - úgy tűnik - végérvényesen le kell számolni a kapitalista és a szocialista rendszerek közeledéséről és egymásba olvadásáról szóló, az 19 70es években divatos konvergenciaelméletekkel. Sőt a professzor szerint most, immáron visszatekintve látható csak, hogy éppen 1989 előtt lehetett inkább bizonyos konvergenciáról beszélni, amikor olyan fejletlenebb országok, mint például Bulgária, életszín vonalukat tekintve közelebb kerültek a Nyugathoz, mint manapság. Ezt a jelenséget a kutató azzal magyarázza, hogy a fejletlen balkáni ország harminc évve l ezelőtt gazdaságilag kifejezetten jobban járt az erőket központosító államszocializmussal, mint ma a kapitalizmussal. Szelényi új nézőpontját az indokolhatja, hogy az utóbbi 1520 évben alapvetően másra koncentrál a tudomány. Az 1980as évek végéig a kapitalista rendszerekre többnyire afféle egységes, homogén tömbként tekintettek a szociológusok. Az álla mszocializmus kudarcával azonban újra reflektorfénybe kerülhetett a kapitalizmus, és a kutatókat foglalkoztatni kezdte, milyen kapitalizmus t alakítanak ki a kommunizmusból kilábaló országok. Szelényi három modellt vél azonosítani. Az első kategóriába a kö zépeurópai államok - például Magyar, Cseh- és Lengyelország - tartoznak, amelyek a klasszikus (neo)liberális elvek mentén, külföldi tőke segítségével, „kívülről építkeznek"; ezekben az or szágokban jól működő többpárti demokrácia alakult ki, gazdaságuk pe dig elsősorban a gépiparon nyugszik. Mindez azért történhetett így, mert 19891990ben a technokrácia képes volt legyűrni a bürokráciát. A második típusú kapitalizmusok „felülről építkeznek", ezek afféle patrimoniális rendszerek. Ez azt jelenti, hogy itt a külföldi tőke helyett - hasonlóan a középkori, apai ágon való birtokörökléshez - a volt nómenklatúra átmentette politikai hatalmát a gazdaságba. Oroszország, Ukrajna, Románia és Bulgária lépett erre az útra, s gazdaságuk legerősebb oszlopa az ipari vagy a mezőgazdasági nyersanyagexport. A harmadik utat Szelényi szerint Kína és Vietnam képviseli, ahol mind a mai napig megmaradt a szocializmus, ám mintegy „alulr ól építkezve", az utóbbi húsz évben az állami szektor mellett megjelentek a tőkés vállalkozások is az elsősorban a gép- és textiliparra támaszkodó gazdaságban. Itt patthelyzet alakult ki a bürokrácia és a technokraták között, az előbbi korlátozza a külföldi tők e beáramlását, míg az utóbbi igyekszik megakadályozni az állami szektor további térnyerését . Szelényi szerint a kapitalizmussá alakulás másik tanulsága az, hogy amíg KözépEurópában a váltás a liberális gazdaságra négyöt év alatt, egy átmenetinek tekinthető válsággal megoldódott, addig a patrimoniális kapitalizmus kialakulásához enyhébb, de ho sszabb, akár tízéves válság kellett. Úgy tűnik, hogy a kínaivietnami modell viszont egyelőre nagyobb gazdasági válságok nélkül jutott el az átmenet mai formájáig. vissza IZSÁK NORBERT
