Reggeli Sajtófigyelő, 2004. április - Határon Túli Magyarok Hivatala, Sajtó és Dokumentációs Főosztály
2004-04-08
7 dominanciájának fölélesztésén fáradozik egészen a középkorban játszott ítélőbírói előjogainak visszaszerzéséig. A pápát most is, mint VIII. Bonifác idejében »mind a politikai, mind a lelki szférában az uralkodók ítélőbírójának« tekintik... A kor követelményeihez igazítják, és felélesztik Nagy Gergely pápaságának igényét, miszerint a pápának egy »a rendszeren kívüli« uralkodónak kell lennie... (The Tablet, 199 8. október 18.) Malachi Martin, XXIII. János egyik legközelebbi munkatársa és a téma egyik legavatottabb egyházi szakértője hívja fel alapművében a figyelmet arra, hogy lehetetlen megértenünk II. János Pált, ha nem veszünk tudomást arról, hogy tevékenység ének fő mozgatórugói geopolitikai vonatkozású célok. Martin szerint a média soha nem ismerte ezt fel, s csak egy befolyásos, pusztán pasztorális megfontolásoktól vezérelt vallási vezetőt látott benne. Pedig ő „eltökélten harcol a hatalomért”, és a „Szentsz éket újra független és külső kontroll nélküli hatalommá tette a nemzetközi politika porondján”. A pápa több évtizedes erőfeszítéseinek köszönhetően mára – Martin szerint – „a világi hatalom szemében a Római Katolikus Egyház gyakorlatilag az egyedüli, telje sen kiépített és működő, független geopolitikai hatalommá” vált a világ politikai arénájában: „először félreértették, aztán félremagyarázták, mostanra azonban mindenki ráébredt, hogy ez egy geopolitikai pápa, amerre megfordul, geopolitikai célokat követ”. Martin a következőképpen foglalja össze az egyház EUstratégiájának végső célját: „Európa önazonossága a pápaságban áll fenn. Civilizációjának egyesítő alapelvét a pápai primátus egységes elismerése biztosítja.” Nem csoda hát, ha sokan oly hevesen tiltako znak a Szentszék politikai manőverei ellen Európában. A közelmúlt diktatúrájának egyházellenessége olyan védekező mechanizmust alakított ki, ami az egyházkritikai attitűdöt reflexszerűen baloldali vagy liberális vallásellenességként értelmezi. Ideje azonb an tudomásul venni, hogy az egyház tevékenységének kritikai megközelítése nem jelent vallásellenességet, sőt nagyon sokszor éppen a vallásához hűségesen ragaszkodó keresztény hívő kénytelen az evangéliumi üzenet szellemét követve szembefordulni saját egyhá zával. Ez teológiai értelemben is teljes mértékben legitim. Az egyház, jóllehet történeti és üdvtörténeti szerepét Istentől kapta, ámde – ahogy ez Szent Ágoston munkájából, a De civitate Deiből egyértelműen kiderül – a történelem és az üdvtörténet két álla m, két ország, a földisátáni (Civitas Terrena, Civitas Diaboli) és a mennyeiisteni (Civitas Coelestis, Civitas Dei) viszonyában írható le. A földi történelem nem más, mint „civitas permixtae”, amelyben a pozitív és negatív értékek folyamatosan és állandó an keverednek. Az egyház mint Isten országának „földi vándora” ehhez a kevert és összekuszálódott terrénumhoz tartozik, amely minden más földi intézménnyel együtt Isten országának eljövetelekor véget ér. Attól fogva, hogy a konstantini fordulatot követően az addig üldözött egyház fokozatosan beépült az államapparátusba, öszszefonódott a császári intézményekkel, a kereszténységnek folyamatosan és radikálisan szembe kell néznie azzal a kérdéssel, hogy az isteni üdvrend mi módon bontakozik ki és valósul meg az e világi történelem folyamatában. A Nagy Inkvizítor dilemmája nem csupán (a baloldali liberálisnak aligha nevezhető) Dosztojevszkij regényéből ismert, hanem a közvetlen valóságból is. A dilemma lényege, hogy Jézus hatalmi pozícióban lévő „szolgája” számár a nemcsak hogy fontosabbá és meghatározóbbá válik az egyházi tekintély és szuverenitás Jézus örök tanításánál, de egyenesen közveszélyes ellenséggé lett a Megváltó, akit mielőbb el kell pusztítani a sokszorosan eltorzult, manipulált és kihasznált eszmeiség oltárán (máglyáján). Szent Ferenc mozgalma, Luther fellépése, a protestantizmus hatékonysága és rendkívül gyors elterjedése, a mélységesen hívő reneszánsz gondolkodók felettébb éles egyház, pápa- és Tanítóhivatalellenessége (Dantétól Boccaccióig), Morus klérus nélküli szigete, Rotterdami Erasmus egész munkássága, a számtalan új egyházi mozgalom beindulása és népszerűvé válása, a XIX. század végi ún. modernista válság, a XX. századi „nouvelle théologie” (új teológia) stb. mélyén végső soron ugyanaz a kérd és feszül: vajon az egyház e világi intézményrendszere változatlanul hordozójae annak az örökségnek, amit Jézus Péternek nyújtott át, és vajon ezé az a sziklára épült egyház, amelyen az „alvilág kapui sem vesznek erőt” (Máté 16,18)? Az egyház – sajátossá gaival együtt is – szociológiailag leírható földi, e világi intézményrendszer, amelyet, mint minden más intézményt vagy szervezetet, megillet a kritikai attitűd önnön jól felfogott érdekében és feladatának maradéktalan teljesítése végett is. vissza Lehete személyivel utazni Szlovákiába?
