Reggeli Sajtófigyelő, 2004. március - Határon Túli Magyarok Hivatala, Sajtó és Dokumentációs Főosztály
2004-03-20
4 céltalanul ődöng a tömeg, de bizonyosan nem csak korzózni jöttek: időnként civil ruhás, ám igen erős testalkatú emberek jönnek oda hozzánk, és kérik el a sajtóigazolványunkat. Ilyenkor kicsit örülünk annak, hogy nincs szerb hangzású nevünk, és igye kszünk minél hamarabb visszakérni az igazolványt. Nincs pattanásig feszült hangulat, inkább a készenlétet érezni, azt, hogy itt másodpercek alatt belobbanhat valami, hogy aztán órákig megint csend legyen. A helyzetet bonyolítja, hogy a látszólag békésen sé tálgató emberek jó részének valószínűleg van fegyvere otthon, és tudja is azt használni. A barikád melletti tömbház tetejéről is megpróbál fényképezni a fotós kolléga, de két másodperc alatt felfedezik a katonák, és határozottan leparancsolják. A lépcsőn lefelé jövet gyors kártyacsere, hogy a fotó megmaradjon, de nem veszik ki a memóriakártyát a fényképezőgépből. Akkor vesszük észre, hogy az összes magas ponton kék sisakosok ülnek, míg az úttorlaszt a KFOR, az UNMIK- és az ENSZbékefenntartók közösen védi k. A sajtóval is határozottan bánnak – senki nem mehet a híd közelébe sem. A másik oldalon is ez a helyzet, tudom meg smsben az ott szorult kollégától: átjönni csak akkor lehet, ha az ember másik határátkelőhelyen lép be a tartományba. Egy ideig ez a mego ldás a konfliktus lenyugtatására: hermetikusan elzárják az albánokat a szerbektől. Téblábolunk a barikád körül (az operatőröknek, fotósoknak nem egyszerű dolgozni a könnygáz miatt), amikor szirénazúgásra és tapsra leszünk figyelmesek. A kormányfő, Bajram R exhepi jött meglátogatni a kórházban fekvő sebesülteket, az épület előtt az albán televíziónak nyilatkozó helyi fiatalember pedig arról beszél nagy garral, hogy azonnal újra kell alakítani az UCKt, vagyis a Koszovói Felszabadítási Hadsereget. A városban néha hallunk lövéshez hasonló dörrenéseket (egyszer nagyobb robbanás zaját is), de nem tudni, ki és honnan adja le ezeket. Az egyik dombon gyerekek kosárlabdáznak magasfeszültségű oszlopra szerelt palánk alatt, alattuk megcsillan a várost végzetesen kettéo sztó folyó. Egyszerre giccses és fájdalmasan valós idejű a kép. Visszaindulunk a fővárosba, de a negyven kilométeres út kétszer annyi ideig tart, mint idefelé. Több helyütt is szögesdrótból és páncélozott járművekből álló kordonokat emeltek, az amerikai K FORkatonáknak még arra is volt idejük, hogy lepedőnyi csillagossávos lobogókat húzzanak fel az ideiglenes checkpointok mellé. A katonák az autóbuszok utasait is egyenként ellenőrzik, ezért hatalmas a torlódás, de az emberek nem zúgolódnak, most az erő n em az ő oldalukon van. A városban elbeszélgetünk egy budapesti lánnyal, aki ide jött férjhez. – A nevem nem lényeg – mondja, és arról mesél, hogy ezt a háborút már évekkel ezelőtt megnyerték az albánok maguknak. – Az idén otthon, Budapesten is beírattam i skolába a gyerekem – meséli – , mert soha nem lehet tudni, ott is biztosítani akartam a tanulási lehetőséget. A tanítónő nem értette a kérdésem, hogy melyik osztályba járhat majd a gyerek. Hát a korosztályának megfelelőbe, mondta. Pristinában egy külvárosi iskolába jár a lányom, és tizenhat osztály van az évfolyamában! Az albán családok tényleg nem bíznak semmit a véletlenre: a fiatalok hamar férjhez mennek, s még akkor is nagy lakomát csapnak, ha el kell érte adni a család javait. Nem félnek a gyerekáldástó l sem, egyáltalán nem ritka a nyolctíz tagú család. Majd csak lesz valahogy, gondolják, s nem félnek a szavazásoktól sem, hosszú távon biztosítva van a többség. Az élet minősége különben sokat változott az utóbbi években. Igaz, hogy még mindig nagyon kevés a munkahely, de a boltokban már mindent kapni. Lassan a régi szabályok is működni kezdenek: a háború után gombamód szaporodó bódékat és illegálisan felhúzott ép ítményeket bontják, a város kezdi visszanyerni régi arcát. A tömegben egyre több az ismerős, mondják azok, akik mindvégig itthon maradtak, mert Európa nagyon határozottan nekifogott hazapakolni a koszovói menekülteket. Lakásaikban azonban már mások élnek, ez újabb konfliktusokhoz vezethet. – Nincs megoldás – fogalmazza meg a szentenciát az egyik újdonsült ismerős. – Amíg elég idegen katona van itt, addig van béke. vissza A foglalkoztatási korlátok csak átmenetiek? Népszabads ág • 2004. március 20. • Szerző: Kun J. Erzsébet John Monks, az Európai Szakszervezeti Szövetség (ETUC) főtitkára szerint csak átmenetileg korlátozzák az unióban a magyar munkavállalókat. Az uniós csatlakozás várható hatásairól, a munkaerő szabad mozgás ával kapcsolatos kérdésekről tárgyalt pénteken Budapesten a hazai szakszervezeti konföderációkat is összefogó Európai Szakszervezeti
