Reggeli Sajtófigyelő, 2004. február - Határon Túli Magyarok Hivatala, Sajtó és Dokumentációs Főosztály
2004-02-28
4 Magyarországon élnek még akkor is, ha leiben kapják a fizetésüket. Az egyik csapat tudja, hogy a kisebbség jogait végül is csak a többség biztosít hatja. A másikat egyszerűen nem érdeklik a románok. S megpróbál úgy élni, mintha azok ott sem lennének. Közöttük sokan az egykori NDKsok távoli rokonai. Azok, amíg ott volt a határ, délután ötig dolgoztak a keletnémet üzemben. Azután hazamentek, bekapcsol ták a tévét, s lefekvésig odaát voltak, az „igazi” Németországban. S biztosak voltak, hogy egyszer majd eljön az igazság órája, és ők a jó oldalon ébredhetnek majd fel. De hát a berlini fal lerombolásából, most már jól látjuk, Biharkeresztesen önmagában vé gül is igen kevés következik. Az RMDSZ vezetését jelenleg azok tartják kezükben, akik tudják, hogy Romániában élnek, politikai ellenfeleik meg a „poszt NDKsok”. S a két csoport stratégiai céljai szükségszerűen mások. Ebből következően nem értem, hol a he lye az egyébként oly sokak által olyanynyira kívánt kompromisszumnak? Tegyen kedvükért az RMDSZvezetés egy kicsit úgy, mintha ő sem érezne otthon magát, hogy az erdélyi magyar közösségek jobbszélén is népszerűbb legyen? Ez persze lehetséges, de hol van az a határ, az így megszerezhető szavazatok számától teljesen függetlenül, ahol borul a bizalom, szakadnak a nehezen kialkudott paktumok a bukaresti elittel? Vagy egyszerűen ismerjük fel, hogy a választási évben a kisebbségi és többségi oldalon egyaránt a kö zönség zsigereivel kell játszani? A román pártok megüzenik a saját választóiknak, hogy ők nem magyarbarátok, csak hát itt vannak a nyakukon ezek a fránya brüszszeliek. Ezek tukmálták rájuk a kiegyezést. Az RMDSZvezetők meg bekeményítenek, s még azt is let agadják, hogy egyébként pontosan használják a román igeidőket. Ez akkor sem lenne túlzottan ízléses darab, ha a két szereplőgárda előbb összekacsintana. Na jól van, játsszunk egyet a vidékieknek, de azért mindketten tudjuk, hogy igazán „európaiak” vagyunk. S mert ez elmaradt, egy év alatt olyan sokszor és véresen sértik meg a másik oldalt, hogy utána ismét egy év kell ahhoz, hogy legalább a jelenlegi status quo helyreálljon. A „kisebbségi egypártok” ügye. A 90es években a mi vidékünkön oly sikeres etnikai pártok tulajdonképpen válaszok voltak a nacionalista mozgósításra a többségi oldalon. Ha most életben akarnak maradni, ott, ahol ez a többségi nyomás csökken, esetleg leépül – gyorsítva kellene modernizálniuk magukat. A forgatókönyvek és beszédmódok eltér őek a különböző szomszédállamokban. Van, ahol e folyamat valamelyest előrehaladt, máshol meg nem. A kisebbségi társadalmak azonban egyelőre még a leginkább megoldottnak tűnő helyzetekben sem érzik magukat teljesen biztonságban. Ezért a kisebbségi etnikai p ártoknak valószínűleg másfélkét évtizedig még nagyon kedvező esetekben is lesz piacuk. Közben azonban működésmódjuk esetleg egyre nehézkesebb, belső szerkezetük egyre törékenyebb lesz. Hiszen eredetileg ezek a nemzetiségi társadalom egypártjaiként jöttek létre. S ha a kisebbségi világ kellőképpen elszigetelt a többségi politikai struktúráktól, mint például Erdélyben, akkor az országban furcsa hibrid politikai rendszer alakul ki. A többség már ismeri a többpárti alternatívákat, de a kisebbség még egy egypár ti rend keretein – a saját pártja alkotta falak között marad. Az RMDSZen belül bonyolult formákban próbálják ezt az alapellentmondást kezelni. De teljesen feloldani láthatóan nem sikerül. S ez a szervezetipolitikai dilemma akkor is alááshatja a mozgalmat , ha az egyébként az országos politikában sikeres. Elvben valahogy meg kellene osztani otthon a hatalmat. De miben és hogyan lehet megegyezni azokkal, akiknek a politikai viszonyítási pontjai, a koordinátarendszere fizikailag is máshol van? Az RMDSZnek, l egalább is kívülről úgy tűnik, nem a román – magyar viszony kezelésében, hanem ezen belső magyar – magyar kapcsolatok átalakításában lenne a legeredetibb megoldásokra szüksége. Budapesti reakciók. Az ügyben tulajdonképpen mindenki hallgat. A Fidesz azért, mer t tudja, hogy mi a teendő. Az MSZP meg azért, mert nem. Az rendben van, hogy a szakadárokat most nem hívták meg a pesti magyar – magyarra. Az erdélyi választónak végül is fontos, ki szalonképes Budapesten, s ki nem. De ezzel azért még nem oldódott meg semmi. Én nem hiszek az összeesküvéselméletekben. De végül is a magyarországi politikai lövészárokháborúban csak valamilyen érzelmi mozgósításra alkalmas ügygyel lehet a másik oldaltól néhány százaléknyi választót szerezni. A hazai szavazót, amíg nincs baj, am íg a nemzetiségi elitek sikeresek, és az életminőség ott is javul, a kisebbségi magyarság ügye különösebben nem foglalkoztatja. Erősen nemzeti érzelmű csoportokat leszámítva igazán nem vevő egy olyan parlamenti programra, amely túl sokat beszél a határon k ívüliekről. Ilyenek a politikacsinálás hazai peremfeltételei. De más lehet vagy lenne a probléma, ha kint a helyzet hirtelen rosszabbodik. Ha azt hihetjük, hogy az eddigi biztosítékok ott érvényüket vesztik. Ha berregni kezd a vészjelző. Vagy, ahogy egy eg yébként mérsékelt erdélyi barátom fogalmazott, „ha nem leszünk ott a parlamentben, a románok majd velünk mosatják fel a
