Reggeli Sajtófigyelő, 2004. február - Határon Túli Magyarok Hivatala, Sajtó és Dokumentációs Főosztály
2004-02-12
8 hogy Erdélyben elsősorban magyarok és magyarok között húzódik a törésvonal, hiszen a meccset régóta két kapura játsszák, ám az egyik térfélen a román többség áll – fogalmazott Markó. Másként ítélte meg a helyzetet Szarka László, az MTA Kisebbségkutató Intézetének igazgatója, aki szerint az etnikai alapú nemzet fogalma már a múlté. vissza Szerbiai dilemmák Világgazdaság [20040212] Szerző: Tálas Péter Az már másfél hónappal ezelőtt világos volt, hogy a december végi parlamenti választások eredményeként meglehetősen furcsa politikai képlet alakult ki Szerbiában. n A világ akkoriban elsősorban azon döbbent meg, hogy a belgrádi par lamentbe két olyan politikai formáció is bekerült – a Szerb Szocialista Párt (SSP), illetve a Szerb Radikális Párt (SRS) – , melynek szellemi, illetve tiszteletbeli vezetője (Szlobodan Milosevics, illetve Vojiszlav Seselj) ma a hágai nemzetközi Jugoszláviatörvényszék fogdájának lakója. Mi több, Seselj radikálisai, 82 mandátumot szerezve a 250 fős szerbiai parlamentben, meg is nyerték a decemberi választásokat, amelyen a szavazásra jogosultak 60 százaléka vett részt. Vagyis győzelmüket ezúttal aligha lehet m egkérdőjelezni azzal, hogy túl alacsony lett volna a voksoláson való részvétel aránya, mint volt egyébként a novemberi elnökválasztáson (38 százalék), amely már jól jelezte a radikálisok várható előretörését. A 21 mandátumot szerző szocialisták viszont azz al adtak fricskát politikai ellenfeleiknek és a világnak, hogy listájukon képviselői helyhez „juttatták” Milosevicset, akit 2000 októberében takarított el a politikai színpadról az akkoriban még egységes szerbiai demokratikus ellenzék (DOS). Lényegében teh át ugyanazok, akik személyes torzsalkodásaik és programvitáik miatt ma 124 mandátummal, de három különálló pártként vannak jelen a parlamentben. Az 53 mandátumot szerzett, Vojiszlav Kostunica egykori elnök vezette Szerbiai Demokrata Pártról (DSS), a 37 kép viselői helyet szerző Demokrata Pártról (DS), a meggyilkolt Zoran Gyingyics kormányfő egykori pártjáról, illetve a DOS értelmiségi holdudvarából megalakult liberális G17ről (34 mandátum) van szó. Rajtuk kívül az ötszázalékos parlamenti küszöböt csupán az Új Szerbia (NS) nevű formáció és a legrégebbi szerb ellenzéki párt, a Vuk Draskovics vezette Szerb Ellenállási Mozgalom (SPO) koalíciója volt képes átlépni, ők 23 fős frakcióval bírnak a törvényhozásban. Jóllehet a parlamenti matematika alapján elméletil eg többfajta koalíció is elképzelhető lenne Belgrádban a radikális szocialistától egy szélesebb többségi (DSS – DS – G17 – SPO – NS), vagy szűkebb kisebbségi (pl. DSS – G17 vagy DSS – G17 – SPO – NS) ellenzéki összefogáson keresztül egészen a „nemzeti egység koalíciójáig” , jelenleg úgy tűnik, mintha mindenki inkább menekülni igyekezne a kormányalakítás felelősségétől. Nem véletlenül. Szerbia jelenlegi helyzetében ugyanis olyan erős kormányt igényelne, amely következetes reformpolitikát folytat, keményen fellép a korrupcióv al és bűnözéssel szemben, modus vivendit talál Koszovó és Montenegró kérdésében, s mindehhez sikerül nemzetközi támogatást is szereznie. Ráadásul mindezt egy olyan helyzetben kellene elérnie, amikor nem számíthat minősített többségre a parlamentben, mi töb b, igen erős ellenzékkel kell szembenéznie. Vagyis a következő szerb kormánynak felettébb nagy az esélye, hogy politikai értelemben betlizzen, s helyzetbe hozza ellenzékét. Nagy valószínűséggel éppen a radikálisokat, akik egyes vélemények szerint a követke ző választásokon – ha a dolgok úgy mennek tovább, mint az elmúlt három évben – a szocialistákkal együtt akár többséget is szerezhetnek a szerb törvényhozásban. Éppen ezt megakadályozandó, számos elemző komolyan úgy véli, s ezt látja megerősítve a szerb par lament elnökének február 4i (SSPtámogatással történő) megválasztásában is, itt és most van az ideje annak, hogy lelepleződjön a radikálisok és a szocialisták populizmusa, vagyis addig kerüljenek inkább kormánypozícióba, s derüljön ki tehetetlenségük, amí g komoly demokratikus ellenzékkel kell szembenézniük a parlamentben. Bevallom, magam korántsem vagyok ebben olyan biztos. Egyrészt, mert aggódom amiatt, hogy a szocialisták és a radikálisok esetleges hatalomba való visszatérése komoly visszarendeződést i ndíthat el a szerbiai politikai életben, alig három évvel a 2000. októberi „bársonyos forradalom” után. Másrészt, mert a szóban forgó pártok nem csupán a kormány és az államapparátus kulcspozícióit foglalnák el, de lehetőségük
