Reggeli Sajtófigyelő, 2004. január - Határon Túli Magyarok Hivatala, Sajtó és Dokumentációs Főosztály
2004-01-10
13 Az intézmény létrejötte tulajdonképpen Franjo Tudjman néhai elnök különös elvének köszönhető. A haláláig vasszigorral kormányzó T udjman ugyanis úgy vélte, a horvátországi kisebbségeknek csak annyi jár, amennyit az anyaországiak adnak az ottani horvátoknak. Így a budapesti horvát gimnázium léte adta meg azt a politikai hátteret, ami után az építkezést 1997ben megkezdhették, majd két évre rá át is adhatták az épületegyüttest, ami nemcsak nagysága, hanem szervezeti felépítése miatt is ritkaságszámba megy Horvátországban. A horvát törvények szerint ugyanis óvoda, általános iskola és gimnázium nem lehet egy kézben. A kivételezésnek köszö nhetően működhet így a HMOMK, de a privilegizált helyzet itt véget is ért. Két éve az alapítói jogokat és kötelezettségeket megosztották a járások és megyék, valamint a középiskolák esetében a városok között. Így két helyről kapja az oktatásranevelésre a pénzt a központ, de a jelek szerint ez a minimálisnál is kevesebb. A pluszpénzre azért is szüksége volna a központnak, mert a közművelődési munkára egy fillért sem kapnak. Az igazgató szerint változatlanul nagy szükségük volna a magyarországi támogatásokra , de azok a budapesti kormányváltás óta jelentősen megfogyatkoztak. Ezért ahol csak tud, pályázik. Aki viszont magyar nyelven akar továbbtanulni, kénytelen a határ túloldalán főiskolátegyetemet keresni. Szó volt ugyan róla, hogy Eszéken létesítenének egy magyar kart, de Pasza Árpád, a Horvátországi Magyarok Demokratikus Közösségének elnöke, valamint a HMOMK vezetőségének egyik tagja nem sok reményt fűz ehhez. Az amúgy is fogyatkozó 17 ezres horvátországi magyarság egyetemet végzett fiataljainak igyekeznek munkát találni, de amíg egy magyartörténelem szakos esetében könnyebben megy az ilyesmi, addig egy orvosit végzett fiatalnak a legnagyobb jó szándék ellenére sem tudnak segíteni. Tehát aki úgy látja, a határ túloldalán könnyebben boldogul, marad a magyar oldalon. A háború alatt sokan kényszerűségből éltek Magyarországon, de hiába csatolták vissza Baranyát Horvátországhoz, akadnak most is, akik az innenső oldalról nézik, mi történik korábbi lakhelyükön. Üres lelkészlak emlékkel Az Eszéktől húszpercny i autózásra fekvő, jobbára frissen felépült, piros tetős házakkal tarkított Szentlászló (Laslovo) lakossága szinte ugyanannyi, mint a háború előtt: 1300an lakják a kis szlavóniai települést. Bár az arányok megváltoztak. A háború idején szerb kézre került település lakóinak többsége ugyan magyar, de a faluba sok horvát is beköltözött. A szétlőtt vasútállomás mellett a kocsma felé tartó horvát parasztgazda még beszéli a magyar nyelvet, mondja is, sok fiatal jött ide az utóbbi években – ez jó a falunak – , bár munka nem sok van. Ott a föld, ami abból bejön, az éppen csak arra elég, hogy a legszükségesebbekre meglegyen a pénz. A helyi kocsma – akkor is az lehetett, amikor még nem szedték fel a vasúti síneket a szerbek – takaréklángon üzemel. Néhány fiatal és imé nti ismerősünk melegíti csak a széket az ivóban. A forgalom, mint a villanyradiátor is, takarékon. A kocsma mellett mementóként meghagyott, golyóktól megtépázott romos ház oldalán felirat tudatja mindenkivel, hiába voltak itt a szerbek, ez akkor is horvát föld. Nem látja ezt másként a szentlászlói református templom kulcsának őrzője sem, aki inkább nem mondja meg a nevét. Büszkén meséli, az idén az ablakokra és az ajtókra jutott pénz, és tessék megnézni, milyen szép is a templom tornya – mutat felfelé. Azt lőtték szét legelőször a szerbek – magyarázza. Azt látták messziről, meg oda másztak fel a fiúk, hogy kémleljék a környéket. A faluban egymást érik az új házak, de csak az igényelhetett, akinek a személyi igazolványában a háború előtt is szentlászlói cím v olt olvasható. A szomszédos faluban – mint a háború előtt is – szerbek laknak, ott több üres ház is akad. Akinek nincs vaj a fején, az maradt, főként öregek – magyarázza idegenvezetőnk. Nem haragszik ő rájuk, csak nem felejt, mondja megkeményedett tekinte ttel. Mert ami itt volt, azt nem lehet elfelejteni – magyarázza, közben tessékel minket a gyönyörűen felépített lelkészlak felé. Ami éppen üres. Volt itt egy darabig egy magyar – utal arra, hogy Magyarországról jött az úr szolgája – , de hazahúzta a szíve. Nem haragszik, dehogy, érthető ez. Most a 130 magyar családnak az egyik szomszédos falu lelkésze tart istentiszteletet, ha meg annak a fia befejezi a tanulmányait, akkor talán ő lesz a ház lakója, teszi hozzá reménykedve. "Hiába az új ház, ha nincs miből b evásárolni. A karácsonyra is csak kuporgatva lehet ajándékot venni – magyarázza. – A havi negyvenezer forintnak megfelelő nyugdíj semmire sem elég. Régebben még átjártunk Magyarba, de ma már nincs miért. Itt is majd minden ugyanannyi, mint maguknál. És aho gy látom, nem lesz maguknál alacsonyabb az ár, főként hogy mennek az unióba. Drága dolog lesz az is. Nekünk is." A lelkészlaktól távolodva, az elesettek emlékére felállított táblánál megáll egy pillanatra. "Tudja, nekem csak akkor lenne
