Reggeli Sajtófigyelő, 2004. január - Határon Túli Magyarok Hivatala, Sajtó és Dokumentációs Főosztály
2004-01-03
7 És mindig a parton élt. Ráadásul egy nagyon kemény világban, ahol az is elég, ha az ember magán tud segíteni, nemhogy másokon. Mégis, mintha ezt akarná. Minduntalan a szerbiai magyarokhoz fordul. Mit mondhat nekik? – Zavarba hozott a kérdés. Soha sem gondoltam erre. Mindig valami vákuumot éreztem magam körül. Vannak barátaim Vajdaságban, Budapesten, Belgrádban. Meg szerte a néhai Jugoszláviában. Csak azt szeretném, hogy ne hozzak szégyent rájuk. A könyveim sorsát nem tudom befolyásolni. Nem lepődnék meg, ha azok is sorstalanok lennének, mert felfalja őket a vákuum. Nem hozzájuk fordult a napi jegyzeteivel az újvidéki Családi Kör című hetilapban? Nem nekik beszél az áttelepülés, a „mindenna pi népszavazás” dilemmáiról, a kisebbségi kulcsszavakról, a köznyelv brutalizálásáról, vagy annak az Illyés Gyulától való mondatnak az értelméről, hogy a nincstelen tömeg „a legmegbízhatóbban magyar”, mert „nincs mása, mint magyarsága”? Nem nekik számol be bécsi vagy budapesti útjairól? A félelem és hallgatás okairól, a hűségről és a szabadságról? – Én örülnék legjobban, ha mindenki így olvasná a könyveimet. Azért beszélek vákuumról, mert itt és most nagyon nehéz érzékelni a közösséget. Itt és most a legna gyobb probléma az önbizalom hiánya, az illúziókba való menekülés, hiszen a kisebbségit könnyű hitegetni. Az általános kishitűségben az emberek az anyaországtól várják a megváltást. Tudják, de nem akarják elhinni, hogy hiába. Érti már, hogyan élünk Szerbiáb an? Két dologtól félek nagyon: az egyik az, hogy növekszik az elvándorlás, aminek következtében felerősödik a kétségbeesésből, tehetetlenségérzésből fakadó beolvadás. Ez a kettő egyazon érem két oldala. Ezért utaltam Illyés Gyulára, azok ellenében, akik ma nemzeti mannával traktálják. Elmondtam, amit láttam, amit tapasztaltam, amiről töprengtem, még azt is, amit álmodtam. Szavakat keresek és találok képzeletbeli világaim megnevezésére, néha heteken át ki sem mozdulok a lakásomból, legfeljebb csak valamelyik közeli kávézóba térek be, aztán újra rohanok vissza a munkapad mellé, ülök, írok, olvasok. Voltak életemben olyan évek és hónapok, amikor azt se tudtam, hogy másnap mi lesz velem. Rájöttem, hogy gyakran egy szalmaszál is elég a túléléshez. Ha valamit mégi s üzenek, akkor azt, hogy van szalmaszál. Nem több, csak szalmaszál, de az is valami. Gyakran rádöbbenek arra, hogy miközben menekülök a valóságtól, belezuhanok, mint egy szakadékba. Mintha két lélek lakozna bennem: egy aktivista és egy elszigetelt, szemlé lődő. Sziget is, tenger is. Biztos, hogy él bennem valami vágy, hogy valamit közöljek a környezetemmel, de aztán rögtön megrémülök, mert annyian visszaéltek a nemzetneveléssel, a kisebbségi diskurzussal, a szerepvállalással, hogy menekülök minden szereptől . A vészhelyzetekben persze bennem is felébred az ellenállás ösztöne. A kilencvenes években például, amikor a szerbiai magyarokra brutális veszélyek leselkedtek, akkor azt mondtam magamnak, hogy itt maradsz, most mutasd meg, hogy hű vagy a közösségedhez, m ost kell előlépned a magyarságoddal, amikor ebből károd származik, és veszélyt hoz a fejedre. S maradtam, akkor is, amikor a bombák hullottak, a magyar házakra pedig kiírták, hogy NATOfasiszták. Több mint 200000 ember megrendülten várta a holnapot. Velük együtt én is. De közben Európáról álmodoztam, a modern Európa kultúrafogalmaiban gondolkodtam, a mediterrán után sóvárogtam, és sajnáltam azokat, akik a budai villák langymelegében a helyes nemzettudatról okoskodtak, s erről oktattak, többek között, engem is. Szóval européer akartam lenni, s európai fattyúgyerek lettem a peremvidéken. De nem bánom, ha újra kezdeném, újra így döntenék. S kitartóan mondanám a magamét. Abban viszont nem vagyok biztos, hogy ezt üzenetnek, küldetésnek vagy valami hasonlónak kell nevezni. vissza Pozsonyi korona Magyar Nemzet 2004. január 3. 7:00 Szerző: Ugró Miklós Pozsony igényt tart a magyar Szent Koronára. Persze csak jelképesen, mondhatni spirituális módon, mindenesetre a szlovák főváros magisztrátusa úgy véli, a Szent Korona, mint az egykori koronázó város jelképe, méltó módon szimbolizálhatja Pozsony múltját, jelenét, jövőjét. Ezért a szilveszteri mulatság legfőbb attrakciója volt a pozsonyi óváros fölött lebegő lézerkép, amely pontos mása volt a legfőbb magyar történelmi ereklyének.
