Reggeli Sajtófigyelő, 2004. január - Határon Túli Magyarok Hivatala, Sajtó és Dokumentációs Főosztály
2004-01-29
10 de számos ország (Németország, Spanyolország, Görögország) tesz kivételt etnikai alapon, ad kedvezményeket földrajzi, nyelvi vagy kulturális alapon (Franciaország, Be lgium). A kettős állampolgárságot a legtöbb nyugateurópai állam (Finnország, Franciaország, Hollandia, Olaszország, Portugália, Spanyolország, Svédország) elismeri. Kifejezetten támogatja a kettős állampolgárságot és a kulturálisan a nemzethez kötődő, de külföldön élő nemzettársak állampolgárságát a román, a szerb és a horvát jog. Romániában a legújabb állampolgársági törvény (43/2003) szerint azok a román állampolgárok, akiknek román állampolgársága 1989. december 22e előtt szűnt meg, kérésre visszakapha tják azt, s megkaphatják azt leszármazottaik is egészen a második generációig, emellett megtarthatják külföldi lakóhelyüket és másik állampolgárságukat. Gyakorlatilag a külföldön élő horvátok is megkaphatják a horvát állampolgárságot, ha viselkedésük (!) é s nyilatkozatuk alapján kötődnek a horvát kultúrához. Tehát Bauer kijelentésével szemben a kettős állampolgárságnak az MDF által javasolt módja nem ellentétes a nemzetközi gyakorlattal és az uniós előírásokkal, amit egyébként nemzetközi tárgyalásokon uniós tisztségviselők is megerősítettek. Meglepő, hogy az általában felkészült Bauer Tamás ennyi mindenben téved. Az pedig végképp nem érthető, hogy miért lenne elítélendő, ha a magyar állam erősíteni kívánja a határon túli magyar közösségek kötődését az anyao rszághoz – legális, Európaszerte elismert módszer révén, a kettős állampolgárság intézménye által? Bauer Tamás azt veti Csapody Miklós szemére, hogy egy nyilatkozatában „nem tekinti a kisebbségi magyarok hazájának az országot, melyben élnek, s szerinte ne m is lehet elérni, hogy azzá legyen”. Anélkül, hogy vizsgálnánk Csapody képviselő úr konkrét nyilatkozatát, nyugodtan kijelenthetjük, hogy Szlovákia, Románia és Szerbia nem úgy viselkedett a Trianon óta eltelt nyolcvannégy esztendőben, mint aki hazát szere tne biztosítani a területükön rekedt hárommillió magyar számára. Azért apadhatott hatszázezerre az egykori egymillióról a Felvidék, több mint kétmillióról közel másfél millióra Erdély magyarsága, mert „hazát” biztosítottak volna számukra az új államhatalm ak? S az elmúlt tíz esztendő román, szlovák, szerb politikája arra utal vajon, hogy gyökeresen megváltozik (javul) a határon túli magyarság helyzete a szomszédos államokban? Létesülnek az ott élő magyarok adójából finanszírozott állami egyetemek? Részt veh etnek az ottani magyar nemzetiségű polgárok a privatizációban? Méltó helyet és rangot kapnak a közigazgatásban, az államhatalom gépezetében, annak minden szintjén? S mire mindez valóra válik Romániában, Szlovákiában, Szerbiában addigra az ottani magyarság mekkora hányada olvad be, vándorol ki a „hazájából”? Megmaradnak ezek a magyarok magyarnak a szülőföldjükön, ha a magyar állam nem gyakorol irányukban legalább jelképes védő szerepet (mint Ausztria DélTirol esetében)? Tegyük fel a legalapvetőbb kérdést: m i a magyar nemzeti érdek? A határon túli magyar közösségek „integrációja és emancipációja” a többségi társadalmakba, avagy e magyar közösségek megmaradása magyarként a határon túl? Az MDF szerint pillanatnyilag ez a kettő együttesen és teljeskörűen aligha valósulhat meg, de számunkra egyértelmű a fontossági sorrend: első helyen áll a megmaradás, a határon túli magyarság közösségként való fennmaradása, lehetőleg a szülőföldön. Nyugaton, ahol komoly alkotmányos garanciákat kaptak a kisebbségek (DélTirol néme tjei, a finnországi svédek stb.) különbözőségük megőrzésére, ott érdemes és lehetséges beszélni a nemzeti közösségként, a szülőföldön való fennmaradásról és az egyidejű integrációról az adott társadalmakba. Mert ezekben a nyugati államokban az elmúlt 50 év ben az integráció nem jelentett beolvasztást és erőszakos asszimilációt. Márpedig Szlovákiában, Romániában és Szerbiában sajnos még mindig ez folyik, hol nyíltan, hol burkoltan. Bauer Tamás nem érti, „miféle biztonságérzetet” nyújthat a magyar állampolgár ság a szerbiai, romániai, felvidéki magyaroknak, hiszen „a nemzetközi gyakorlat szerint a második állampolgárságot nyújtó állam mindenütt védelmet nyújthat polgárának, csak éppen annak az államnak a hatóságaival szemben nem, amelynek szintén állampolgára”. Hogy milyen biztonságot? Lelki biztonságot. Merthogy ilyen is létezik. Ugyanis a határon túli nemzettársaink milliói már nem is egy alkalommal élték meg sajnos, hogy tegnap még magyar állampolgárok voltak, másnapra cseh, szlovák, román állampolgárok lette k, rosszabb esetben hontalanok, jogfosztottak, kitelepítettek, Magyarországra kergetettek a zajló Dunán át. Ezeknek a közösségeknek a génjeibe ivódott a tragikus tapasztalatok sorozata a huszadik század folyamán, így hát ők tudják, mekkora jelentősége van a magyar államhoz (is) tartozást jelképező magyar útlevélnek, melynek birtokában büszkén maradhatnak meg magyaroknak a szülőföldjükön.
