Reggeli Sajtófigyelő, 2003. november - Határon Túli Magyarok Hivatala, Sajtó és Dokumentációs Főosztály
2003-11-29
5 lehet céget vásárolni, hiszen a kisebbségi részvénycsomag tulajdonosa utóbb tőkeemeléssel többségi tulajdonossá válhat. Tizenhét nemzetközi tender bonyolódott sikeresen. A mostani szerbiai privatizációs folyamat végleg feladni láts zik az egykori jugoszláv önigazgatási modell maradványait is. Jó példa erre a magyarkanizsai Potisje építőanyaggyár esete. Ez a cég a lepusztult szerb gazdaságban a legsikeresebbek közé tartozik, a polgárháborús pusztítások nyomán megnőtt a kereslet az épí tőanyagokra. A Potisje részvényeinek 68 százaléka a dolgozók kezébe került 2000ben, az akkor érvényes privatizációs szabályok alapján. A cégnek 1018 alkalmazottja volt, az átlagfizetés 25 ezer dinár, több mint kétszerese a szerbiai átlagnak. A Potisjénél úgyszólván kommunizmus volt: a bejáró dolgozóknak a teljes útiköltséget megtérítették, osztalékot fizettek a részvényekre, 13. havi fizetést kaptak a munkavállalók, a cég saját szakorvosai látták el őket és minden családtagjukat. A dolgozók gyerekei havont a 4200 dináros tanulmányi támogatást kaptak, ez önmagában csaknem annyi, mint a szerbiai átlagnyugdíj. A szakszervezet javasolta, maradjon a dolgozók tulajdonában a cég, így ugyanis a profitot is ők kaphatják meg. A menedzsment is ugyanezt szerette volna, mert úgy megmaradt volna az eddigi mozgásterük. A részvénytulajdonos munkavállalók azonban másként döntöttek. Abból indultak ki, hogy soha ennyi pénzt nem kapnak a tulajdonrészükért, mint most. (Az átlagos részvénycsomag értéke körülbelül egymillió dinár – mintegy ötmillió forint volt.) Ha a tőkeerős befektető megveszi a 32 százalékos állami tulajdonrészt, akkor nem nyugszik addig, míg többségbe nem kerül. Vagy tőkét emel, amivel a munkavállalók nem tudnak lépést tartani, vagy egyenként megveszi azoktól a dolgozóktól a részvényeiket, akik hajlandók eladni. Ha a befektető többségbe kerül, attól kezdve a kisebbségi részvények elértéktelenednek. Így is, úgy is véget vet a jó fizetések, stabil munkahelyek, magas színvonalú szociális ellátás világának – a munkav állalónak csak annyi lehetősége van, hogy kimentse és pénzre váltsa a tulajdonrészét – ameddig lehet. Október 30án alá is írták a privatizációs szerződést az új francia tulajdonossal – előzetes hírzárlat mellett, nem is Kanizsán, hanem Belgrádban. Az önig azgatói szocializmus, egyfajta létező harmadik út utolsó sikertörténete ért ezzel véget. A szerbiai privatizációban viszonylag kevés a külföldi befektető, hazai vállalkozók kerülnek tulajdonosi pozícióba. Sokukat gyanakvás kíséri, hiszen a polgárháborúk s orán elszegényedett országban kik gazdagodhattak meg? Hát a háborús nyerészkedők, a fosztogatásokban részt vevők, a milosevicsi nómenklatúrával összefonódott emberek. Nemzetiségüket tekintve többségükben szerbek. Nem is igazi privatizáció ez még, mondják s okan, ezek meg tudják venni a cégeket, de nem fogják tudni működtetni. Majd eladják a megszerzett gyárat, és villát vesznek az árán Dedinjében, Belgrád „Rózsadombján”. Grisza Mária, egykori tulajdonos Grísza Mária, a temerini vagyonviszszaszármaztatási egyesület elnöke egyike azoknak, akik az egykori tulajdonosok képviselőiként rendre megjelennek tüntetni a privatizációs árveréseken. Az ötven év körüli asszony szüleinek a birtokában volt a temerini fürdő és a hozzá tartozó gyógyforrás. 1925től működtet ték, a második világháborúig megtöbbszörözték a vagyont. A háború végén államosították, azóta a fürdő nem fejlődött, a medencét betemették, egyszer még a gyógyforrás is elapadt. – Mi azt kérjük, hogy amit vissza lehet adni természetben, azt adják vissza te rmészetben. Csak azt privatizálják, amit az állam hozott létre! – mondja Grísza Mária. – A DOS összes pártja ígéretet tett a régi tulajdonosoknak, hogy visszakapják az elvett vagyonokat. Nekem különösen fáj, hogy a Vajdasági Magyar Szövetség is a privatizá ció pártján áll, pedig látni lehet, hogy a magyarok jobban járnának a t ermészetbeni visszaadással, hiszen a háború előtt többen voltunk tulajdonosok, mint amenynyien most vagyont tudnak szerezni. A régi tulajdonosok helyre tudnák állítani a vállalkozásaik működését, munkahelyet teremtenének, adót fizetnének. De nem is csak er ről van szó, hanem a tulajdon szentségéről. – No de a privatizáció már jelentős mértékben lezajlott. Ha ezek után visszavennék a vagyont azoktól, akik most megvásárolták, annak nagyon rossz üzenete lenne Európában – vetem közbe. – Szépen megmondtuk, hogy n e tegyék. Adják vissza a miénket, és kártalanítsák azokat, akik megvették! Számunkra az az igazi Európa, amelyiknek a nevében a strasbourgi bíróság már igazságot szolgáltatott Romániában az úgynevezett Braunescuügyben. A román államnak nemcsak vissza kell ett adnia az 50 éve elvett vagyont, hanem még a kiesett jövedelmet és a kamatokat is megfizetni. Lehet, hogy a Braunescuügy