Reggeli Sajtófigyelő, 2003. augusztus - Határon Túli Magyarok Hivatala, Sajtó és Dokumentációs Főosztály
2003-08-08
13 Újraolvasva meglepett, mert nem emlékeztem rá, hogy Zrínyi Miklós ezzel indítja kis honvédelmi felkészítőjét - hiszen az! : "Édesebb a hazáért élni." Erdélyi utazásaidról beszélsz leveledben, kedves Sándor. Én is utazom Erdélyszerte eleget, és még azon is túl. Van nekem is egy megszégyenítő helyem Erdélyben, ahol össz eszorul a torkom, és ha én vezetem a gépkocsit, rálépek a gázpedálra, úgy hajtok tovább már évek óta: az Ispánkútról van szó, Fehéregyháza közelében. Itt látták utoljára Petőfi Sándort, és bizonyosan itt is halt meg valahol, hiába költötte "élőhírét" a sz óbeszéd. Szégyenhely ez nekem, bár minden július végén összegyűlünk a közelben, a fehéregyházi múzeumkertben bensőséges ünnepségen emlékezni a költőre, mégis inkább szégyenkeznünk kellene. Fáj, bizony fáj, hogy huszonhat évesen meg kellett halnia, ahelyett hogy élt volna tovább. Fáj kegyetlenül, ha elképzelem ezt a fáradt, vézna, fegyvertelen fiút, ahogy fut ő is, fut mindenki, ordít, füstöl, jajgat a világ, Bem is menekül, verik a lovat kegyetlenül, egyre távolodnak, őt meg ott hagyják, megáll, szétnéz két ségbeesetten, hunyorog, a napfogyatkozáskor belenézett a napba, és azóta meggyengült a látása, most talán csak rémes árnyakat lát a nagy mezőn, ki tudja, miképpen pusztult el, sírva, vinnyogva, kapaszkodva, csak úgy elcsapták, röhögve felnyársalták, széttr ancsírozták ezt a zseniális gyermeket. Talán ott kínlódott még órákig könnybenvérbenürülékben, talán élve bedobták egy tömegsírba. Talán... Szégyellem magam azok helyett is, akik szerint egy költőnek a csatatéren kell meghalnia, akik nem tartották vissza , akik nem védték meg a veszedelemtől, akik nem jöttek rá, hogy a halála fölösleges volt, az élete viszont sokkal többet ért volna - ha úgy tetszik: sokkal többet használt volna - egész nemzetének. Szégyellem, hogy máig azt hisszük, azért született legenda az élő - Szibériában, vagy ki tudja, hol éldegélő - Petőfiről, mert annyira szerettük őt. Szerettük, persze, és szeretjük nagyon, de azért tagadjuk le a halálát, mert: önmagunkat mentegetjük. Azt akarjuk elhitetni, hogy nem küldtük a halálba Petőfi Sándor t, hiszen íme, nem halt meg Segesvárnál. De: meghalt! Tessék tudomásul venni! Nézzünk végre szembe önmagunkkal! Költők, katonák, politikusok dolga nem keverendő össze! Csucsa nekem nem fáj, Csucsa engem dühít! Dühít a saját történelmi ostobaságunk, hőskö désünk, szalmalángjaink, molyette vitézkötéseink, félbemaradt forradalmaink, félbeszakított reformjaink, betelepítéseink és kitelepüléseink, elkótyavetyélt kastélyaink. Dühít sok minden, mégis végtelenül szeretem ezt a történelmet, mert nekem is csak ez va n, ez az enyém, de engedtessék meg, hogy végre a tanulságaira is felhívjam mindannyiunk figyelmét. Csucsa dühít tehát. Fehéregyháza fáj. Nem tehetek róla, a gyermekeimre is gondolok ilyenkor, Petőfikorú nagyfiamra is, én éltetni akarom őket, nem belehajszolni valami szörnyűségbe. Ne küldjetek ide nekünk baszkokkal és írekkel példálózó bayerzsoltokat, kedves Sándor, inkább ti gyertek minél gyakrabban! Nem hihetem ugyanis, hogy bármiféle ideológiai meggyőződés téged vagy engem egy táborba sodorhatna az ilyen emberekkel. Számomra még mindig nincsen itt Erdélyben baloldal vagy jobboldal, számomra ma is, politikusként is fontosabb egy másfajta t ábor: az értelmes, tehetséges emberek tábora, akik talán képesek lesznek végre jó irányba fordítani a magyar nemzet sorsát most, a huszonegyedik század elején. Ehhez viszont fel kell ismerni valamit: a huszadik század magyar politikája nem tudott megbirkóz ni a feladatával. Nagy volt a feladat is, ez igaz, és nagy ma is, de talán mégsem emberfeletti. Még akkor sem, ha nem csupán rajtunk múlik, hogy milyen lesz a jövő. A kérdés ugyanis az, hogy mi vajon mindig úgy cselekedtünke, úgy cselekszünke, ahogy az a leghasznosabb. Te is ezt kérded tőlem, kedves Sándor, és sejteni engeded, hogy nem jó úton járunk, bár a XIX. századi erdélyi román példánál többet te sem tudsz felhozni. Érdekes az a példa! Lépésről lépésre, szívósan, hektárról hektárra, iskoláról iskolára, bankról bankra, mindig ugyanabba az irányba, ma egy métert, holnap egy centimétert, holnapután egy kilo métert, amennyit lehet! Ezt a példát ajánlode nekünk, kedves Sándor?
