Reggeli Sajtófigyelő, 2003. július - Határon Túli Magyarok Hivatala, Sajtó és Dokumentációs Főosztály
2003-07-04
13 (például a NATObővítés előtti kozmetikázási kényszernek) köszönhető, az uniós elvárásoknak azonban semmiképpen. A Romániáról és Szlová kiáról szóló brüsszeli országjelentések ismeretében egyébként elmondható, hogy Nyugaton „letudták” a magyarkérdést, és térségünk esetében a politikusokat inkább olyan gondok foglalkoztatják, mint a börtönállapotok, a korrupció mértéke vagy a cigánykérdés. Holott a magyar kisebbségi problémahalmaz egyáltalán nem megoldott: gondoljunk csak a máig érvényes Benesdekrétumokra, az erdélyi magyar felsőoktatás megoldatlanságára, az egyházi javak visszaszolgáltatásáról szóló törvény és a kétnyelvűséget garantáló kö zigazgatási törvény romániai szabotálására, hogy csak néhány közismert példát említsünk. Mivel az utódállamok kisebbségpolitikájának nyugati megítélésén egyedül változtatni képes szereplők, Budapest és a kormányon vagy kormányközelben lévő határon túli mag yar elitek nem tűnnek érdekeltnek a – clintoni kifejezéssel élve – „modellértékű kisebbségpolitika” képének megváltoztatásában, az általános nyugati felfogás feltehetőleg a közeljövőben sem fog megváltozni. Nemzetpolitikai szempontból az anyaország akkor jár el helyesen, ha az uniós szkepticizmust és az eurodemagógiát egyaránt félretéve, megpróbálja megtalálni/megteremteni, és minél inkább a szülőföldstratégia és a magyar – magyar kapcsolatépítés szolgálatába állítani a hazánk és szomszédaink EUtagságából fakadó lehetőségeket. Az európai kisebbségvédelmi normák hiánya ellenére is biztató, hogy a magyar közösségi igényekre – legyen szó anyanyelvű felsőoktatásról, hivatalos kétnyelvűségről vagy területi autonómiáról – kivétel nélkül találunk precedenst valam elyik uniós tagországban. A magyar törekvések „eurokonform” jellege tehát vitathatatlan. Amint azonban a fentiekből is kiderült, a kisebbségi jogok terén egyelőre nincs más megoldás, mint Magyarország aktív részvétele – akár alkalmi szövetségesekkel összef ogva – az uniós jogalkotási folyamatokban. Az egyes határszakaszok „ellégiesülése” a Kárpátmedencében kétségtelenül előnyt jelent a gazdasági együttműködés szempontjából, és ez minden bizonnyal lélektanilag is felszabadítóan hat majd a határ két oldalán élőkre. Ugyanakkor megtörténhet, hogy éppen ez az átjárhatóság – kivált a munkavállalás és az iskolaválasztás szabadsága – tovább növeli az anyaországba véglegesen áttelepülő magyarok számát. Az EUcsatlakozás nemzetpolitikai kockázatait elemző kormányzati stratégiában – reméljük, létezik ilyen – ezzel a veszéllyel is számolni kell. Az uniós elvek közül pozitív változásokat leginkább a szubszidiaritás és a regionalizmus elve eredményezhet a határon túli magyar közösségek életében. A regionális szerveződések ben való részvétel alkalmat ad a magyar – magyar kapcsolattartás lehetőségeinek bővítésére, a tömbben élő magyarság számára pedig intézményes keretet biztosíthat az önigazgatáshoz. Az egykor természetes földrajzi és gazdasági egységeket összefogó eurorégiók és a mikroregionális együttműködési formák erősíthetik az adott területen élők regionális identitását, a brüsszeli forrásokból is finanszírozható közös projektek és kezdeményezések (új határátkelők megnyitása, infrastrukturális beruházások, közös turisztik ai marketing stb.) pedig segítenek leküzdeni a határ menti – sokszor periferikus – helyzetből adódó hátrányokat. Ugyanakkor nem árt tudni, hogy kisebbségjogi szempontból az ilyen szerveződéseknek nincs különösebb jelentőségük. Szintén a regionalizmushoz k apcsolódnak azok a törekvések, amelyek – brüsszeli elvárás nyomán – az adott országon belül nagyobb közigazgatási egységek létrehozását, illetve ezzel párhuzamosan az állami hatáskörök egy részének a régiókra történő átruházását célozzák. A regionális felo sztás a Kárpátmedencében elsősorban a Székelyföld számára bír komoly jelentősséggel. Jelenleg a három székely megye (Maros, Hargita és Kovászna) a hat megyét tömörítő, úgynevezett Központi Fejlesztési Régióba tartozik. A szokatlanul nagyra méretezett, töb b mint 2,5 millió fős mamutrégióban a magyarság aránya a 30 százalékot sem éri el, ráadásul a bukaresti „szakpolitikusok” a régióhatárok meghatározásakor – nemcsak a központi, hanem a többi romániai régió esetében is – figyelmen kívül hagytak mindenféle ga zdasági, kulturális, történelmi és szociálgeográfiai szempontot. Létfontosságú lenne, hogy Románia EUcsatlakozását és az ország előbbutóbb elkerülhetetlen decentralizációját követően ne a román többségű délerdélyi megyék döntsenek a Székelyföld regionál is fejlesztésének kérdéseiről. Tegyük hozzá: ez a három említett megyében élő román kisebbség számára is alapvető gazdasági érdek. (A Romániai Magyar Demokrata Szövetség március végén, Marosvásárhelyen hivatalosan is kinyilvánította a Székelyföldi Fejleszt ési Régió létrehozására vonatkozó igényét.)
