Reggeli Sajtófigyelő, 2003. május - Határon Túli Magyarok Hivatala, Sajtó és Dokumentációs Főosztály
2003-05-28
magyar nemzet említése, a regionális támogatások ügye, s csak a magyar nyelvet és kultúrát tanuló diákok szüleinek támogatása maradt meg. Hamis a kormány érvelése, miszerint a határokon túli magyar szervezetek elfogadják a módosí tást, ugyanis a gyakorlatban aligha tehetik meg, hogy nyíltan szembeforduljanak a budapesti kormánnyal. Hiszen még a szocialistákhoz közel álló fantomszervezetet leszámítva is gyakran a fennmaradásuk függ az anyaország támogatásától. Kérdéses, ha ekkora visszavonulást sikerült Budapest ből kipréselni, akkor miért állna meg Pozsony és Bukarest félúton? Miért ne követelné a törvény teljes kicsontozását egy, azt az amúgy is csak a látszat kedvéért képviselő kormánytól? A kedvezménytörvény megalkotása a végveszélyben lévő határon túli magy arságban az utolsó pillanatban felcsillantotta a megmaradás és gyarapodás lehetőségét. A jelenlegi kormány által a módosítás körül rendezett komédia ezt a kedvező pszichológiai fordulatot tette semmissé. Melyet sokaknál a teljes rezignáció és az ebből faka dó szörnyű dilemma követ: elvándorolni a szülőföldről vagy asszimilálódni. A kedvezménytörvény története egyértelműen jelzi, hiába helyezik el szocialista politikusok beszédírói újabban egyre gyakrabban a "nemzet" vagy a "határon túli magyarok" szavakat a szónoklatokban. Az MSZP ma éppen olyan messze van e fogalmak valós tartalmától, mint ama bizonyos Makó vitéz Jeruzsálemtől. vissza Kis magyar izolacionizmus [20030528] Ha Magyarország 1999. március 12e után minden tőle telhetőt megtett volna NATOvállalásainak teljesítése érdekében, ha 2001. szeptember 11ét követően (bármilyen módon: például a Balkánon való fokozottabb szerepvállalással) támogatni sietett volna az ENSZmandátummal megindított tálibellenes katonai akciót , s ha nem utolsóként csatlakozott volna az ENSZ afganisztáni békefenntartó műveletéhez, akkor az elmúlt csütörtökig a magyar politikai elit talán megengedhette volna magának azt a luxust, hogy komolyan fontolóra vegye a „Küldjünk, vagy ne katonákat Irakba ?” kérdést. A helyzet azonban közismerten és kiáltóan másként alakult. Így azután, bár ezt sokan talán itthon nem vették észre, az Irakban zajló akció nemzetközi jogi tisztázatlanságára hivatkozó politikusi érveknek egészen más volt a helyi értéke Budapes ten, mint Párizsban vagy Brüsszelben. Míg ugyanis a francia és a belga esetben ez a nemzetközi jogrend melletti karakán kiállást jelentette, esetünkben a notórius magyar sunnyogás újabb kísérletét sejtette. E felettébb kínos helyzetben a magyar politikának – elsősorban pedig a nemzeti jobbnak – az ENSZ Biztonsági Tanácsa egyhangúlag, azaz a háborúellenes nagyhatalmak kifejezett támogatásával elfogadott 1483as határozata dobott politikai mentőövet, s úgy vélem, ha a mai magyar ellenzék ezt az alkalmat is el szalasztja, külpolitikailag tartósan leírja magát, az országot pedig eltünteti a nemzetközi biztonságpolitikai porondról. Ez pedig nem jelentene mást, mint az 1999 óta eluralkodott latens magyar biztonságpolitikai izolacionizmus megerősödését. Az ugyanis tartósan nem megy, hogy a magyar biztonságpolitika szempontjából vitális jelentőségű Balkánra holmi „történelmi érzékenységre”, Afganisztánba és Irakba pedig arra hivatkozva nem küldünk fegyveres békefenntartókat, hogy ezek a nemzetközi műveletek – egyes magyar politikusi fejekben – nem kapcsolódnak közvetlenül Magyarország biztonságához. Most nem is beszélve arról a felettébb bárgyú érvről, mely szerint az említett helyek katonák számára veszélyesek. Azt persze nem vitatom, hogy a magyar katonának – sok e gyéb mellett – a fegyveres békefenntartás terén sincsenek komoly tereptapasztalatai, de nem gondolom, hogy magyar nemzeti érdek lenne e tapasztalatlanság fenntartása. Ami a konkrét esetet illeti, úgy gondolom, hogy az iraki magyar szerepvállalásnak elősz ör is érdeminek kell lennie, másodszor pedig olyan jellegűnek, amelyből szakmailag a legtöbbet profitálhatja az átalakuló magyar haderő, harmadrészt illeszkednie kell a magyar külpolitika törekvéseihez. Érdeminek kell lennie abban az értelemben, hogy valós és megfogalmazott igényt elégítsen ki (ez itt és most gépkocsivezetőket,
