Reggeli Sajtófigyelő, 2002. december - Határon Túli Magyarok Hivatala, Sajtó és Tájékoztatási Főosztály
2002-12-02
Megtévesztő, amennyiben azt a látszatot kelti, hogy vannak olyan szakértők, akik részlet esen meg tudják mondani, milyen helyzetbe kerül Magyarország az EUcsatlakozás után. Hol mennyi és milyen munkahely lesz, hol mennyit fognak keresni az emberek, és ezért miféle további alkalmazkodásra lesz szükség. Valójában a sok EUszakértő erre nem képe s. Pontosabban: az EUszakértők nem erre képesek. Egyes területeken tudják, hogy az integráció hogyan működik és mit feltételez, de a különböző területek összhatását egyes konkrét vállalatokra vagy kistérségekre, netán családokra vagy egyénekre lebontva ne m tudhatják definiálni. Ugyanakkor a kialakult EUdiskurzus annyiban káros, hogy a "belépés” dilemmáját egy jelen időben eldöntendő kérdésként veti fel. Most látszik csak, hogy a "belépés” mint metafora mennyire alkalmatlan annak kifejezésére, amit az EUintegráció jelent. Mai helyzetünk távolról sem hasonlít arra, amikor szuverén, önálló egzisztenciával rendelkező egyének vagy csoportok mérlegelhetik: belépjeneke valamilyen szervezetbe vagy épületbe. Uniós csatlakozásunkat helyesebb lenne egy olyan beruh ázásnak ábrázolni, amely 1990ben – tehát jóval a formális felvételi kérelem beadása előtt – megkezdődött. Hiszen a magyar politikai elit összes frakciója már 1990ben egyhangúlag eldöntötte, hogy az ország számára elsőrangú cél az euroatlanti integráció, amelynek hátralevő része az Európai Unióhoz való csatlakozás. Onnantól szinte minden kül- és gazdaságpolitikai döntésben szerepe volt annak, hogy az adott ügy mennyiben mozdítja elő integrációnkat. Végeredményben tehát egy 98 százalékos készültségű beruhá zásról beszélhetünk. Az omladozó házból készülünk átköltözni az újba. Valószínűleg most jönnek rá sokan: jobb lett volna, ha korábban érdekli őket, mekkora lesz a hálószoba, milyen a fűtés, és merre néznek majd az ablakok. Eddigi érdektelenségükért most má sokat hibáztatnak. Az új ház azonban gyakorlatilag elkészült, és mivel a régi omladozik, nincs más hátra, mint átvenni a kulcsokat, és átvinni a bútorok közül azt, aminél jobbat nem tudunk beszerezni. Talán épp azt nem látják sokan (vagy elegen), hogy a r égi ház már nem állhat sokáig. Másképpen fogalmazva: Magyarország számára nincs élet az Európai Unión kívül. Csak látszat, hogy most leülhetünk átgondolni, kelle nekünk ebben az állapotában, ezekkel a feltételekkel az Európai Unió. Mert hogy volt nekünk a z EUátlagot kétszeresen meghaladó gazdasági növekedésünk az elmúlt években – ezt túl lehet élni, kínáljon valami jobbat az EU, ha azt akarja, hogy belépjünk. Nos éppen ez az optikai csalódás. A külföldi beruházások jelentős része ugyanis – amelynek az 199 6 utáni dinamikus növekedés köszönhető volt – nem kis mértékben azért települt meg itt, mert az ország EUcsatlakozását és ezáltal az egységes piacra való automatikus bekerülést anticipálták (a számukra előnyös bérköltségek mellett persze). Ha nem lenne b izonyosság az EUbővítés, a működő tőke egy jelentős része már rég odébbállt volna. Ha nem jött volna havi rendszerességgel valami biztató hír Brüsszelből a bővítés menetrendjével kapcsolatban, már rég kereket oldottak volna azok a pénzügyi befektetők, aki k a fiskális politika ellenére finanszírozták az országot 2002 folyamán is. Ha az EUbővítés valamiért lekerülne a napirendről, úgy Magyarországra is rögtön más szemmel néznének a nemzetközi partnerek, és a leminősítés még akár javuló reálgazdasági trendek mellett is elképzelhető volna (javuló trendek egyébként ma nem léteznek). Egyrészt tehát az európai integráció valami, amibe már sokat befektettünk, másrészt valami, amiből már hosszabb ideje megélünk bizonyos értelemben. Nincs tehát sok értelme a szerző dések konkrét tartalmától függővé tenni, hogy az ember pozitívan álljone hozzá az EUcsatlakozáshoz. Pontosabban: nem most kellene mindezen tűnődni. Sok szakértő bírálta annak idején az 1991es társulási megállapodást, de mivel mondanivalójuk nem érdekelt senkit, az integráció későbbi szakaszaiban már nem fárasztották magukat ilyesmivel. Ha akkor vagy legkésőbb a jelentkezés beadásakor (1994) kezdődött volna az integrációról össznépi vita, akkor talán sok mindent másképp lehetett volna megoldani. De a kapu k előtt, lábtörlés közben ez már nem lehet kérdés. Ami nem jelenti azt, hogy magát az EUt végleg el kell fogadni olyannak, amilyen most. Csak ezután már egy EUtagország állampolgáraiként léphetünk fel a szükségesnek
