Reggeli Sajtófigyelő, 2002. augusztus - Határon Túli Magyarok Hivatala, Sajtó és Tájékoztatási Főosztály
2002-08-13
3 Román kettős mérce kisebbségügyben - FOLYÓIRATSZEMLE - 2002. augusztus 12. (14. oldal) Haklik Norbert Tizenkettedik évébe lé pett a Csíkszeredán szerkesztett Moldvai Magyarság című havilap, a Kárpátokon túl élő csángó magyarsággal kapcsolatos híradások, tanulmányok és kultúrtörténeti írások legfőbb fóruma. Tagadhatatlan, hogy a havilap hiánypótló szerepet tölt be, annál is inkáb b, mert a moldvai csángó magyarság identitásának kérdései mindmáig feszültségforrást jelentenek, mint ahogyan azt a csángóföldi magyarnyelvoktatáshoz, valamint a magyar misézéshez kapcsolódó közelmúltbéli huzavonák is bizonyítják. A Hargita Kiadóhivatal gondozásában, a Székelyföld Alapítvány anyagi támogatásával megjelenő lap arra tesz kísérletet, hogy közelítse egymáshoz a különféle álláspontokat, s egyben biztosítsa a kétirányú tájékozódást csángóügyben. A problémák megoldása aligha jöhet létre anélkül, hogy a vitában álló felek megismernék egymás érvrendszerét, nézőpontját. Ennek érdekében a Moldvai Magyarság román nyelven is közöl a csángósággal kapcsolatos cikkeket, tanulmányokat, valamint magyar és román lapok témába vágó cikkeit is szemlézi. A havi lap júliusi száma éppen a Tallózás rovatban közli a Kik ők? És merre van hazájuk? című, eredetileg a Krónikában megjelent cikket, amely azt próbálja összevetni, hogy a romániai magyarokért történő kiállást rendszerint támadásként értékelő román média mikép pen vállalja föl a határon túli román kisebbségek védelmét. A bukaresti rádióban nemrégiben például a Timok nevű szerb – bolgár határfolyó mentén élő román (vlach) népcsoporttal foglalkozott a műsor. A Timok vidékének központja Zajecsar városa, itt gyűlnek ö ssze időnként közösségi tudatukat erősíteni a Dunától délre fekvő vidéken élő románok. A rádióműsor szerint időről időre mind kevesebben, hiszen az ő körükben is közkeletű vélekedés az, amelyhez hasonlót sajnos romániai magyaroktól is gyakran hallani: „Ha egyszer Szerbiában élünk, akkor szerbek vagyunk.” A szerb sajtó szélsőségesebb orgánumainak részéről több támadás is érte már a Timok menti román közösséget: blöffölő áltudósítók szerint ők elrománosodott szerbek (ugye, milyen ismerős érvelés csángóügyben ?), mások szerint pedig „egymillió timoki vlach, romániai támogatással fegyverkezik”, és csak a külföldről jövő jelre várnak, hogy új Koszovót robbantsanak ki ÉszakkeletSzerbiában. Mint a cikkíró megjegyzi, érdekes módon a máskor oly érzékeny román média – talán a szerb – román barátság mítoszának jegyében – nem reagált ezekre a vádakra. A rádióműsor hosszasan kitért a vajdasági állapotokra is, ahol a román közösségnek saját iskolái, lapjai, rádió- és televízióműsorai, anyanyelvű istentiszteletei vannak. E ddig a rádióműsor elemzése. Ezt követően a cikkíró – a román médiának a csángóügyhöz kapcsolódó, időnként NagyRománia feldarabolásának rémét emlegető, hisztérikus hangú híradásaira utalva – felteszi a kérdést: hogyan reagált Belgrád a szerbiai vlachokról szóló műsorra? A válasz: sehogyan. Ahogy a szerző fogalmaz: „Az ébredező vlach öntudat leküzdésére, csírába folytására nem hívtak össze főpapi segédlettel, a kormány és a szerb akadémia égisze alatt nemzetközinek titulált kincstári összejövetelt annak biz onyítására, hogy a vlachok szerbek”, mint tette azt nemrégiben a román akadémia a csángók román mivoltának „alátámasztására”, mindemellett „nem végeztek sebtiben »felmérést« annak igazolására, hogy milyen jól érzik magukat a vlachok szerb bőrben”, és nem t udományoskodnak „néptanítók az intézményes önimádat nevében a »veszélyeztetett« többség védelmében”. Mint a szerző fogalmaz, a vlachok elszigeteltségükkel, nyelv- és kultúrafájdalmukkal nincsenek egyedül Európában. Mindazonáltal időnként példát vehetne Be lgrádról az a Bukarest, amely testületileg románnak szeretné tudni a csángó magyarokat. Mert – miképpen azt a cikk végkövetkeztetése is kimondja – végre már el kellene fogadni, hogy „földrészünkön, főleg annak délkeleti csücskében, a népek egymásba csúszta k”, bármennyire is nehéz ezt elismerni azoknak, akik „a kiválasztottság bélyegét érzik a homlokukon”. vissza
