Reggeli Sajtófigyelő, 2002. augusztus - Határon Túli Magyarok Hivatala, Sajtó és Tájékoztatási Főosztály
2002-08-12
6 Az említ ett zsidó magyar értelmiségiek a maguk mögött hagyott kommunista/szocialista identitás helyett mintha mindmáig nem találtak volna olyan másik közösségi identitásra, amely stabil közösségi önértékelésük alapja lehetne. Ellentétben önnel, s az önhöz hasonló an érzőkkel és gondolkodókkal, akik békében rendezték magukkal kötődéseiket, és visszataláltak a vallásos magyar zsidó identitáshoz, s ma úgy érzik, hogy problémátlanul lehetnek egyszerre zsidók is és magyarok is, nos, úgy látszik, önökkel ellentétben ők s em a magyar zsidó, sem más közösségi identitással nem tudnak felhőtlenül azonosulni. Nem találtak vissza, illetve rá sem a zsidó nemzeti identitásra, sem a magyar zsidó kisebbségi önazonosságtudatra. De azt sem állíthatnánk, hogy a végére értek volna a h agyományosan értelmezett asszimiláció folyamatának, vagyis fenntartás nélkül azonosulnának a dinamikusan felfogott magyar nemzeti identitással. Abban az értelemben, ahogy azt Márai nyomán e lapban is többször idéztem már, elfogadva, hogy "magyarnak lenni n em állapot, hanem feladat és hivatás". Ha jól értem az álláspontjukat, il letve reflexeikből jól következtetek a fogalmilag kevéssé kifejtett felfogásukra, voltaképpen azt szeretnék, ha az állampolgári közösségből származó, jogilag megfogalmazott kötelezettségek vállalásán túl semmiféle nemzeti néven nevezett közösségi normával, követelményrendszerrel nem kéne szembesülniük. Sőt e norma, követelményrendszer megfogalmazásának és fenntartásának igényével sem. Reakcióikból gyakran az az ember érzése, hogy már pusztán ezen igény képviseletét is valóságos provokációnak tekintik, ellen ük irányuló elviselhetetlen agressziónak. Ingerülten kapják fel a fejüket, ha például - Márait idézve - feladatnak és hivatásnak nevezzük magyarságunk vállalását. Ha - Kossuthot idézve - azt hangsúlyozzuk, hogy "elpusztul menthetetlenül" a nemzet, amelyne k nincs hivatása. Ha követve Németh Lászlót azt állítjuk: "A magyarságnak vagy európai problémák megoldását kell magára vennie - vagy a maga problémáiban is alulmarad". Ha valljuk és hirdetjük Tamási Áronnal "azt a szellemi közösséget, amely a világon szét szórtan élő magyarokat egybekapcsolja és egy lelki impériumban egyesíti". Ha Adyt emlegetve azt hangsúlyozzuk, hogy el kell mélyülnünk magyarságunkban. Ha Széchenyi István és Szabó Zoltán nyomdokain haladva újra időszerűnek nevezzük az előbbi programját, a ki "magyarosítani a magyarokat" akarta. Ha közösségi emlékezetünkbe idézzük a parancsolatot, hogy magyarok lévén, "mélyen és helytállóan magyar választ" kell adnunk az idők kérdéseire. Ingerülten kapják fel a fejüket és feszültségkeltő nacionalizmust, kir ekesztő nemzetszemléletet, legalábbis rejtett antiszemita, rasszista indulatot, szándékot vélelmeznek a közösségi identitás újrafogalmazásának, megerősítésének szándékáról nyilatkozó értelmiség legártatlanabb szavai és mozdulatai láttán is. És e rémlátásai kat, a közösségi identitásuk bizonytalanságával, fogyatékosságával magyarázható "neurotikus reakcióikat" ráadásul jellegzetes túlkompenzáló öntudattal valamiféle példaadó európaiság, felvilágosult humanizmus, magasabb rendű emberség megnyilatkozásaiként né pszerűsítik. Kedves Fekete János, örömmel olvastam személyes történelméről szóló őszinte szavait, de engedje meg, hogy megkérdezzem, nem lehet, hogy még ma is a szülőhazája ön iránt tanúsított egykori hűtlenségére emlékező, sérelmeinek kiszolgáltatott rég i énje gyanakszik a "trikolórt lengető utcai demonstrációk" láttán? Nem lehet, hogy ő súgja önnek azt az alaptalan bírálatot, amely szerint az előző kormánynak "mesterségesen túlgerjesztett nemzeti identitás"t köszönhetünk, s az új kormánynak ezt majd neh éz munkával "normalizálni" kell? Nem lehetséges az, hogy még az önmagával békétlenségben élő régi énje íratja le önnel azt a nehezen menthető valóságtorzításról, aránytévesztésről tanúskodó tételt, hogy az elmúlt négy évben veszélyes ábrándok szabadultak e l "a tizenötmilliós, régiót vezető magyarsággal" kapcsolatban, amelyeket most "nehéz lesz mederbe terelni"? Vagy azt az egyenesen sértő feltételezést, hogy a "hajrá magyarok" mozgalmától bárkinek félnie kellene? S vajon nem ez a régi, a sérelmein, félelme in magát túltenni még nem tudó én köszön vissza a szavaiban, amikor a státustörvényt helyteleníti? Mivelhogy az állítólag megengedhetetlenül redukálja "a magyar államhoz, nemzethez fűződő kapcsolatok rendezését"? Miért lenne az redukálás, kedves
