Reggeli Sajtófigyelő, 2002. augusztus - Határon Túli Magyarok Hivatala, Sajtó és Tájékoztatási Főosztály
2002-08-12
4 Élettapasztalatom: az embernek a valódi kötődését (akár kettős vagy többszörös kötöttségét is) mindenekelőtt önmagával kell békességben elrendeznie. Ugyanis mindenféle kirekesztés, megbélyegzettség igazából a kkor lép érvénybe, amikor mi magunk törődünk bele alárendeltségünkbe, "másodosztályú" besorolásunkba. A belső tisztázódás mindenekfeletti igényét mi sem bizonyítja jobban, mint hogy elhanyagolása milyen súlyos következményekkel jár. Bizony sokan kénytelene k voltunk megtanulni, hogy az önmeghatározás legkisebb zavara is milyen védtelenné és sérülékennyé teszi az embert. Aki stabil önértékelés nélkül próbál beilleszkedni környezetébe, annak előbbutóbb ki kell bújnia "öröklött bőréből", testilelki gúnyájából . Márpedig ez a "bujkálás" önmaga és mások elől, az örökös színészkedés óhatatlanul neurotizálja, s olyan beteg lelkű lénnyé sorvasztja, akit folyamatosan gyötör a kisebbrendűségi érzés, s az e miatt megélt túlkompenzáló igyekezet és bizonyítási törekvés i s többnyire jellemző lesz rá. A mi példánkból ez egyértelműen leszűrhető. A Polisz folyóirat 1998. évi irodalmi kalendáriumában megszólaltattak negyvenhét, 1928ban született idős magyar íróembert. Ezek között talán én voltam az egyetlen zsidó. Legalábbis az egyetlen olyan, aki ezt a nyilatkozatában nyíltan fölvállalta. A századelő irodalmi mezőnyéhez viszonyítva már ebből kitűnik, hogy korosztályunkban milyen "gondosan" kaszált a holokauszt, meg hogy sorstársaimat ugyancsak kitanították a rejtőzködésre a XX. század történelmi kataklizmái. Én is, mint sokan mások, magyarnak nem kellettem, a zsidóságomat pedig sokáig béklyónak éreztem. Engem ugyanis körülmetéltek nyolcnapos koromban, sőt a férfivá avatásom barmicvóját is szabályosan megünnepeltük, de már a hittanórákra meg a Dohány utcai zsinagógába, szombatonként, csak muszájból jártam el. Ahová születtem tehát, afféle asszimiláns pesti zsidó család volt, akár a legtöbb akkoriban. Izraelita vallású, de határozott nemzeti öntudattal bíró, magyar állampolgárn ak tartottuk magunkat, az erősödő zsidóellenesség ellenére. Megjegyzem, ez még a Tórához jobban kötődő, a zsidó ünnepeket napokig tartó imádkozással, híven megtartó ortodoxokra is jellemző volt. Tízéves kisfiúként én nemcsak Petőfit szavaltam, de dobogóra álltam az iskolai ünnepélyeken Reményik Sándor Trianontól vérző "végvári" költeményeivel is, miután a magam faragta, hazafias rigmusok nem ütötték meg a nyilvános fellépés mércéjét. De tizennégy sem lehettem még, amikor a testvériséget hirdető negyedik cse rkésztörvény megtiprásával ugyancsak megtapostak. Csak azért zárták ki a 446os, Kemény Zsigmondról elnevezett cserkészcsapatunkat a szövetségből, merthogy zsidók voltunk. Utóbb leventék sem lehettünk, s a "kisegítő szolgálatra" elkülönített csoportunk még fapuskát sem kapott, csak megszégyenítő sárga karszalagot, a lelket nyomorító, durva szitkokkal fűszerezett menetgyakorlatok alkalmából. És akkor a lehetőségeinket mind jobban korlátozó zsidótörvényekről - meg ami azokból és azok után következett - még ne m is beszéltem. Magyarságomat, hitemet és izraelita identitásomat bizony egyszerre tépázta meg a holokauszt, s mindenekelőtt szegény édesanyám tizenhat éves koromban megélt szörnyű halála, akit a nácik a raavensbrücki haláltáborban az Appelplatzon rúgtak agyon. Személyes "történelmem" szinte minden egyes eseménye mindmind azt sulykolta belém, hogy zsidónak lenni annyi, mint halálraítéltnek lenni. Ezért próbáltam megszabadulni a zsidóságomtól. Ezért csatlakoztam, "harmincnyolc kilós" hazakerülésem és gyógy ulásom után nyomban, a kommunista ifjúsági mozgalomhoz, ahová - az antifasizmus mellett - az egyenlőség és a testvériség deklarált elve vonzott. Ma már tudom, hogy nagy hangon hirdetett ateizmusom mögött is a púpnak érzett jónási kiválasztottság előli mene kvésem húzódott meg. Egyébként zsidóságom elfogadása és a zsidó voltommal való későbbi megbékélésem története is jellemző, bár ez témánk szempontjából látszólag mellékszálnak tűnik. Az 1988ban alapított Józan Élet, Egészség- és Családvédő Országos Szövet ségben kerültem először kapcsolatba az egyházi bejegyzésre törekvő, addig már elég sok üldöztetésben részesült Hit Gyülekezetével. Az Egyházügyi Hivatal utolsó, a gyülekezetet egyházként elismerő döntését szövetségünk azért támogatta, mert felismertük e kö zösségben a narkomániák elleni küzdelem természetes küzdőtársait. Itt döbbentem rá a hit fantasztikus gyógyerejére. Itt találkoztam ugyanis, bőrét levedlett zsidóként, afféle botcsinálta ateista humanistaként azokkal a drogtólalkoholtól megszabadult, telj esen normalizálódott s kiegyensúlyozott családot alapított volt pácienseinkkel, akiket az egészségügyi intézményekben már-
