Reggeli Sajtófigyelő, 2002. július - Határon Túli Magyarok Hivatala, Sajtó és Tájékoztatási Főosztály
2002-07-20
10 önvédelemhez, csak éppen Izrael esetében tartja ezt megvitatandó kérdésnek. Az amúgy sem ismert, rendre félreértett „cionizmus” elleni fellépés, „I zrael jogos kritikája” így lényegében a zsidóság puszta egzisztenciájának megkérdőjelezéseként, az utcán pedig már vegytiszta, nyílt antiszemitizmusként nyilvánul meg: a támadások ugyanis nem elsősorban izraeli, hanem zsidó vallási és kulturális létesítmén yek ellen irányulnak. Leon de Winter író szerint Izrael palesztinpolitikája „segített” abban, hogy a zsidók ne áldozatként, hanem (végre kritizálható) tettesekként jelenjenek meg: „Ebben az atmoszférában tűnhetett el a zsidókkal szembeni európai bűntudat.” Mindez nem képzelhető el a nélkül a politikusi és véleményformálói konszenzus nélkül, amely szerint a közelkeleti konfliktusnak alapvetően Izrael az okozója, nem pedig az arab államok és a palesztin terror. E konszenzust szinte feltétel nélkül osztják a zsidókat is „végre bírálni” akaró jobboldali véleményformálók és az EUban egyre dominánsabb pozíciókba kerülő, 1968as szocializációjú, minden „elnyomott” néppel automatikusan rokonszenvező egykori szélsőbaloldali politikusok. Németországban a második vil ágháború után alakult ki a „zsidókkal”, majd Izraellel való szolidaritás, illetve a bírálhatatlanság „kíméleti időszaka” (Schonzeit), amelynek végét az a frankfurti színházigazgató jelentette be nyilvánosan, aki 1985ben színpadra vitte Fassbinder egyik, z sidóellenes sztereotípiáktól hemzsegő darabját. A ’68as diákok az 1967es háború után fordultak szembe Izraellel – nem utolsósorban azért, mert a Springerkonszern lapjai (Bild, Die Welt), miközben őellenük heccelték a közvéleményt, nyíltan kiálltak Izrae l mellett. A hetvenes évek palesztinkendős szélsőbalos aktivistái náci nyelvezetet használva („Izrael a palesztinkérdés végső megoldását akarja”) támadták a zsidó államot. Dieter Kunzelmann exkommunaalapító már 1971ben is nyíltan beszélt („az antiszemiti zmusból csak Izrael soviniszta vezetése profitál”), Horst Mahler RAFügyvéd pedig ma már a neonáci NPD ideológusa. A hetvenes évek végén Schmidt kancellár volt az, aki egy sajátos logika alapján (a náci bűnök nélkül nem jön létre Izrael; Izrael nélkül ninc s palesztin szenvedés; Németországnak ezért történelmi kötelessége szuverenitáshoz segíteni a palesztinokat) jobb viszonyt ápolt az arab államokkal, mint Izraellel. A kép ma már lényegesen kiegyensúlyozottabb, a német politikai elit alapvetően Izraelpárti , de az Izraelt elítélő egyik legutóbbi ENSZ BTülésen Németország is csak tartózkodott. „Fontosnak tartom, hogy a német kormány olyan irányba haladjon, amely nem az EU irányvonalának felel meg” – fogalmazott ezzel kapcsolatban Dr. Shimon T. Samuels, a Sim on Wiesenthal Központ európai igazgatója. A KözelKelet kérdése valóban szembetűnő módon megosztja az európai és az amerikai külpolitikát: míg Washington többkevesebb következetességgel Izraelt támogatja, Európa hosszú évek óta a palesztinok önrendelkezés i jogáért küzd, illetve a Palesztin Hatóságot segíti EUalapokból. Itt Németország léphetne fel a legnagyobb erkölcsi súllyal. Az 1986os, a holokausztot relativizálni szándékozó „történészvita”, majd az 1991es öbölháború fordulópontot jelentett sok német számára. A Zöld Pártban például kifejezetten konfliktust okozott a zsidó állam Irak általi fenyegetettsége, valamint az a tény, hogy a PFSZ Szaddámot támogatta. A Konkret című, akkor befolyásos havilap kommunista főszerkesztője, Hermann L. Gremliza Izrael pártjára állt, és ezzel azóta is magára marad a kritikátlan palesztin szolidaritásban utazó bal- és szélsőbaloldal (marxisták, kommunista zöldek, PDS, autonómok stb.) köreiben. Az öbölháború idején derült ki egyébként az is, hogy Genscher és a mostanában antiszemitaként megnyilvánuló Möllemann FDPpolitikusok előtte segítették az iraki diktátor (valamint Líbia) német vegyi fegyverekkel, mérges gázokkal való ellátását. A nagy vihart kavart szíriai származású FDPaktivista, a korábban zöld színekben antiszem ita Jamal Karsli kiszólása, mely szerint Izrael lényegében „náci módszereket alkalmaz”, vihart kavar ugyan, de nem számít különösebben szélsőségesnek egy olyan közegben, ahol talán árnyaltabb formában, de sokan hosszú évek óta ugyanezt gondolják. A konzerv atív Frankfurter Allgemeine
