Reggeli Sajtófigyelő, 2002. február - Határon Túli Magyarok Hivatala, Sajtó és Tájékoztatási Főosztály
2002-02-28
13 tagállami parlamentek? 5. Mekkora legyen a civil és társadalmi szervezetek mozgástere, bevezethetőe valahogy a közvetlen demokrácia? A kérdések kérdése tehát az, hogy mennyire legyen államszövetség a nemzetállamok föderációja. Az unió több területen úgy viselkedik, mintha egy ország lenne. Másutt nemzetközi szervezetként működik, megint másutt a tagállamok egyeztető mechanizmusa. Ez nem baj, sőt. Éppen ennek révén alakulhat ki a mindig változó kényes egyensúly a 15+13 ország saj át szuverenitása és a közösbe beadott (nem fel, be!) szuverenitás között. De éppen emiatt minden bonyolult. Jelenleg négy szerződés és százezer oldalnyi joganyag érvényes, nyomon követése igen komoly szakértelmet igényel. Annál inkább, mert így is renget eg dolog tisztázatlan, joghézagos, ellentmondásos. Az állam- és kormányfők évi négy csúcsértekezlete agyonterhelt, és olykor abszurd: megegyeznek például történelmi léptékű ügyekben, de egymás torkának esnek amiatt, hogy melyik városban legyen a tojásellen őrző főhatóság. Még egy tanmese. – Tudja, hogy hozunk itt döntéseket? – meséli az egyik brüsszeli főhivatalnok. Úgy, mint amikor kechupot próbálunk önteni a pizzára. Beszorul a paradicsompüré az üvegbe, akárhogy kínlódunk, nem jön ki. Aztán dühösen rácsapu nk az üveg fenekére, és hatszor annyi ömlik a tésztára, mint amennyit szerettünk volna. Rosszmájúság előre kijelenteni, de most mintha megint nagyot csaptak volna az üveg fenekére. A konventet azért hozták létre, hogy az elkerülhetetlen, de a hivatalos csú csértekezleteken egyszerűen megoldhatatlan kérdéseket valakik szép nyugodtan térképezzék fel, és dolgozzanak ki – akár egymástól eltérő – megoldási terveket. Ezek közül aztán a kormányközi konferencia választja majd ki azt, ami megvalósul(hat). Csakhogy: a konvent igencsak politikai testület lett, és az alakulás első percétől fogva ádáz politikai és presztízsharcok színhelye. Ugyanúgy felálltak a nemzeti és a pártpolitikai táborok, mint bármely más uniós intézményben. Tehát ugyanúgy folyhat majd (szét) a vi ta, mintha az eddigi fórumokon folytatnák. Vagy még inkább szétfolyhat, mert a meglévő fórumok érthető féltékenységgel figyelik, hogy „Európa jövőjének formálását” nem rájuk, hanem másokra bízták. Lesz azonban egy nyilvánvaló előnye a konventnek: minden ül ése nyilvános. (Igaz, a tizenkét tagú elnökség, amit sokan gúnyosan máris politbürónak csúfolnak), zárt ajtók mögött tanácskozik.) A konvent egyik alelnökének kifejezetten az lesz a dolga, hogy konzultáljon a civil és a társadalmi szervezetekkel, amelyek n émelyike megfigyelői státust is kapott. Visszatérve a nemzeti és pártközi frontvonalakra: kuszák lesznek. A legfontosabb törésvonal a „föderalisták” és a „nacionalisták” között húzódik. Mindkét jelző túlzás, de mutatja: a németek és a franciák (nem egyform án, de) minél mélyebb és szorosabb politikai uniót akarnak. A németek szinte teljes államszövetséget, a franciák nem ennyire, de sokkal több területen összehangolt politikát. Ezzel szemben a britek (és immár az olaszok, spanyolok is) szűkítenék a politikai közterületet, jelentősen bővítve a gazdaságipénzügyi közös elemeket. Ez egyben uniós szintű gazdasági liberalizálást jelentene, szemben a franciák és a németek terveivel, amelyek szerint csak fokozatos, részleges lenne az uniós piacnyitás, és sokkal több maradna a nemzeti jólétiszociális államból. A kisebb tagállamok viszont attól tartanak, hogy a nagyok valamiféle „kemény mag”, vagy „direktórium” vagy „biztonsági tanács” néven egyfajta igazgatóságot hoznának létre az unióban. Eszerint a francia – német kö zpont csak kibővülne NagyBritanniával, Spanyol- és Olaszországgal (valamint, jóval később, esetleg Lengyelországgal). A finnek máris hangosan tiltakoznak, de a belgák, hollandok, portugálok és görögök is morognak. Ráadásul egyáltalán nem biztos, hogy az ú jonnan csatlakozó kisebb tagállamok majd az eddigi kicsik táborát növelik. Az újoncok ugyanis a régi kicsik pénzéből és befolyásából részelnek majd. A kisebb mostani tagállamok liberalizáló szárnya (hollandok, belgák, skandinávok) azt is méricskélik, hogy az új tagországok vajon nem leszneke túlságosan közösségpártiak (vagyis közvetve német- és franciabarátok). Azt már hozzá sem kell tenni, hogy hatásköri féltenivalója van az Európai Bizottságnak, a parlamentnek, vagyis a közös kassza mostani gazdáinak. A közös és tagállami hatáskörök újraelosztása kikerülhetetlenül felveti az agrár- és regionális támogatások jövőjének kérdését. És ebben már Berlin és Párizs is szöges ellentétben áll egymással. (Jospin francia kormányfő máris országa elszigetelődését vizion álja.) Mindkét pénzforrás esetleges elapadása közvetlenül sértené Spanyolország, Portugália, Görögország – és Magyarország, illetve a többi tagjelölt érdekeit. A tagjelöltek küldöttei egyébként teljes jogú képviselőként vesznek részt a konventen, csak a mo stani tagországok által meghozott (szavazásos vagy konszenzusos) döntéseket nem vétózhatják meg. Erre valószínűleg nem is lenne szükség, mert az igazi döntéseket a 2004ben kezdődő kormányközi konferencia hozza – és azon már a bekerült új tagállamokkal egy ütt kell dönteni. Ám előfordulhat, hogy a konvent gyors lesz, a bővítés pedig elhúzódik – biztos, ami biztos, a tagjelölteknek érdemes már a konventen úgy csatázni, mintha már tagok volnának. Mindez ma elkezdődik, és az unió történelmi hagyományának megfel elően úgy kezdődik, hogy mindenki próbálja a saját Európáját kialakítani. Hogy ebből miként lesz mindenki Európája, azt tényleg a jövő dönti el. A jövőt meg a konvent. Esetleg el is dönti, ha mégsem, akkor legalább megpróbálja. És ez tényleg történelmi: a földrész huszonnyolc országának százhét bölcse először ül ilyen asztalnál, kezükben jövőterv – és a paradicsompüré. Brüsszel, 2002. Február Füzes Oszkár Vissza
