Reggeli Sajtófigyelő, 2002. február - Határon Túli Magyarok Hivatala, Sajtó és Tájékoztatási Főosztály
2002-02-25
12 annak az előestéjén történik, hogy a magyar külügyminiszter Moszkvában készül tárgyalni, így nem meglepő, ha hűvösen fogadják. Brüsszelben Orbán kettős hibát követ el. Lengyelországról, amely érzelmileg mindig közel állt hozzánk, több mint hűvösen beszélt: miért is várna az EU a magyar fölvétellel, mert netán Varsó, amely ugyan vala mikor gazdaságilag megelőzött bennünket, de pillanatnyilag rosszabbul áll nálunk, még nem teljesen kész a csatlakozásra? Ugyanakkor tudni kell, hogy a negyvenmilliós Lengyelország NyugatEurópának nemcsak piacként, hanem elsőrendű politikai megfontolásból is mindig fontos és érdekes volt. A magyar miniszterelnök - igaz, kérdésre válaszolva - erkölcsi magaslatról bírálta a cseheket és szlovákokat, amiért hibás történelmi szemléletből görcsösen ragaszkodnak az úgynevezett Benesdekrétumokhoz. Hideg zuhanyként éri Orbán Viktort és diplomáciai beosztottait, hogy a visegrádi együttműködő társak ezek után éppen magyar elnökség idején visszautasítják a meghívást, lemondják a kormányfői találkozót. Teljes Budapest diplomácia fiaskójának sorozata. Még szomorúbb, hog y ezekben az ügyekben elméletileg két olyan tényező is jelen van, amelyekben morálisan a magyar külpolitikának igaza lehetne, ha kellő ügyességgel, tapintattal és hozzáértéssel lépne fel, ha nem indulatok vezetnék, mint belpolitikai tevékenységében. A stát ustörvény mint történelmi igazságtétel, a sokszor megtiport határon túli magyarság megvédésének eszköze szép gondolat, okos cselekedet is származhatna belőle, ha a külpolitika számba venné az érdekelt kormányok érzékenységét, a végrehajtásból származó haza i politikai nehézségeket, és nem türelmetlenül kezelné, körültekintő konzultációk nélkül. A Benesdekrétumok érvénytelenítésének az igénye is jó erkölcsi fölfogásról tanúskodik. Külpolitikai aranyszabály azonban, hogy mindent a kellő időben, gondosan kivál asztott helyen és megfontoltan kell kimondani. Orbán Viktor ezt a követelményt hágta át, így érte őt és az országot is a kudarc. Ma már, hogy mindezen túl vagyunk, nem elég a lamentálás, inkább az okait érdemes kutatni. Könnyű volna arra a következtetésre jutni, hogy ez a fideszes politikai vezető réteg jeles professzoraitól kellő jogászi és politológiai fölkészítést kapott, de nem teljesen kielégítőt a világ ügyeinek gondos elemzésére, a nemzetközi kapcsolatok alakítására. Ezért viselkedik néha úgy, mint elefánt a porcelánboltban, partnereit úgy kezeli, mint itthoni politikai ellenfeleit, udvariatlanul bírálja őket, tekintet nélkül érzékenységükre. A helyenként nyegle diplomáciai szereplésnek egyik oka lehet Orbán Viktor egyénisége, jelleme is; akárcsak it thon, a nemzetközi porondon is minduntalan bizonyítania kell, hogy fiatal kora ellenére - vagy talán éppen ezért - ő egyenjogú egy George Bushsal, egy Jacque Chirackal, egy Gerhard Schröderrel. Úgy gondolhatja, megteheti azt, amit amazok nem, hogy kimondja , ami a szívén, az a száján. Sőt, éppen mert a kis Magyarország vezetője, jogosabban teheti meg. A mi öntudatunkat növeli, ha középhatalmi igénnyel - legalábbis itt KözépEurópában - főszereplők lehetünk, akikről mindig és mindenütt beszélnek. Ezek a fölté telezések részleteikben igazak lehetnek, de még mindig adósak az igazi magyarázattal. Amelyet már csak azért is bajos teljességében megtalálni, mert csak részelemek kibogozására van mód. Közülük talán az áll a legközelebb a valósághoz, hogy ez a Fideszko rmányzat a külpolitikáját éppen úgy kezeli, mint belpolitikai akcióit. Azzal a huszáros hévvel és lendülettel, mert mindent egyszerre és véglegesen akar, nincs szükség alaposan átgondolt és kidolgozott program követésére, gyorsabb és látványosabb sikereket hozhatnak a mozaikszerű elemekből összeállított, egymást filmszerű pergéssel követő piárakciók. Minimálbéremelés, diákhitel, Széchenyi terv, majd ugyanez pluszban, olimpiarendezési igény; az a fontos, hogy ne legyen lélegzetvételnyi idő sem, mire a társa dalom fölocsúdik, már újabb ötlet bombázza. Magára vessen az a szomszéd ország vagy távolabbi hatalom, amely alkalmatlan ennek az iramnak a követésére; mi cselekszünk, utazunk, ma itt, holnap ott, odahaza azt a látszatot keltjük, mintha a külvilág mindig v elünk foglalkoznék. Ha aztán hibákat követünk el, azt is a hazai ellenzék nyakába kell varrni. Ha a külpolitikában járatos szocialista pártelnök higgadtan és jó szándékúan bírál, csak azt kell mondani rá, hogy "vérlázító". Igen, odahaza mindent meg lehet fogalmazni, a külföldi diplomáciai partner és ellenfél azonban máshoz szokott. A külpolitika, éppen mert országok érdekeiről van szó, nem elsöprő lendület és nem "kormányváltásnál több, rendszerváltásnál kevesebb" jelszó dolga, hanem történelmileg kialakul t hagyományoké, kultúrák ismeretéé, lavírozókészségé, nagyon sokszor ravaszságé is. Nem azé a győzelem, aki nagyobbat és meglepőbbet szól, hanem azé, aki leghatékonyabban tudja befolyásolni a döntésekben mérvadókat. Ez volt az, amiben Orbán Viktor eltévesz tette a mértéket. Elérte azt, amit pedig elkerülni lett volna jobb; még azok is, akik egyébként a Benesdekrétumok ügyében elvben vele értenének egyet, most inkább a megbántottak sértettségét tartják indokoltnak. Nagy kár. Nagy kár mindenekelőtt azért, me rt ha magyar ügyet ér érdeksérelem, az nemcsak a kormány baja, hanem mindannyiunké. És nagy kár azért is, mert belpolitikai, választási megfontolásokat követve nem célszerű a diplomáciában szeszélyeskedni. Ezzel választókat nem lehet szerezni, viszont az o rszág megítélését kedvezőtlenül lehet befolyásolni. vissza A szerző lapunk publicistája. Email cím: vartib@mhirlap.hu
