Reggeli Sajtófigyelő, 2002. február - Határon Túli Magyarok Hivatala, Sajtó és Tájékoztatási Főosztály
2002-02-23
12 kitelepítés tervét pedig elvileg helytelenítették, a gyakorlatban azonban nem tartották olyan fontos ügynek, amely miatt érdemes lenne a Benest egyértelműen támogató Sztálinnal és a csehsz lovák szövetségest szükségszerűként kezelő Churchilllel vitatkozni. Nem is szólva arról, hogy Csehszlovákia háború utáni helyzetét "európai belügyként" kezelték, s ezért azt a véleményt képviselték, hogy el kell fogadniuk a britek és a szovjetek döntését. A cseh történész kimutatja, hogy Benes elnök először 1942ben szólt a nyilvánosság előtt a német kisebbség kitelepítésének tervéről, s ezt követően diplomáciai úton igyekezett minél teljesebb támogatást szerezni annak a megvalósításához, hogy Csehszlovák iának "tisztán szláv államnak kell lennie". Kezdetben arról volt szó, hogy a hárommilliós német nemzetiségből mintegy nyolcszázezer olyan németet száműznek, aki a nácik aktív segítője volt, s ez is két év leforgása alatt lett volna megvalósítandó: azért sz abtak ilyen tágas időhatárt, hogy az ügyet viszonylag humánusan lehessen kezelni. Ezt az elgondolást aztán gyorsan elfelejtették. Amikor kiderült, hogy Sztálin lelkesen támogatta a tervet, a csehszlovák politikusok (egyes szlovák kommunisták félénk óvása ellenére) azonnal a teljes német kisebbség száműzése mellett már napirendre tűzték a magyar lakosság kitelepítését is. Az angol kormány, noha hangsúlyozta a német kisebbség felelősségét Csehszlovákia szétveréséért, és egyetértett a háborús bűnösök felelőss égre vonásával, a kollektív bűnösség és főleg a kollektív büntetés elvétől idegenkedett. A sors szeszélye folytán mégis Churchillé lett a döntő szó. Vissza Németellenes hangulat A potsdami konferencia 1945. július 17én nyílt me g. Az eredeti napirenden nem szerepelt a csehszlovákiai, lengyelországi, illetve magyarországi németek kitelepítése. Közben azonban mindenfajta törvényes rendelkezés nélkül elkezdődött Csehszlovákiában a német nemzetiség tömeges üldözése, mégpedig barbár f ormák között. Erre némi lélektani magyarázatot adnak a náci megszállás iszonyú kegyetlenkedései és a német nemzetiségűek nem csekély részének aktív részvétele ezekben. Benesnek a jogfosztásról és száműzetésről szóló dekrétuma tulajdonképpen utólag akarta t örvényesíteni a népharagot. Nem is szólva arról, hogy 1938ban a müncheni szerződés egyik következményeként a csehországi németek döntő többsége lemondott cseh állampolgárságáról és a harmadik birodalom alattvalója lett még az 1939. március 15én bekövetke zett náci megszállás előtt. Ezt a helyzetet értékelte a brit diplomácia, amelyik úgy vélte, hogy Benes elnök nem tud szembeszállni a németellenes közhangulattal, ha ezt megtenné, azonnal megbukna, s a szovjetek befolyása mértéktelenül megnövekedne Prágában , ami, ugye, nem kívánatos a Nyugat szempontjából. Közben a csehszlovák diplomácia is jegyzékekkel bombázza Churchillt, hogy a nagyhatalmak döntsenek egy probléma megoldásról, tehát - állapítja meg Churan - bízvást mondható, hogy Csehszlovákia nem a potsda mi konferencia diktátumát hajtotta végre, hanem éppen kezdeményezte azt. 1945. július 25én, a 9. plenáris ülésen Churchill javasolja, hogy tárgyalják meg a németek kitelepítésének engedélyezését, mivel ezt dr. Benes kéri (A sors groteszk mutatványa, hogy a potsdami konferenciának alighanem ez az utolsó ülése, amelyen Churchill részt vett.) Truman, Sztálin és Churchill öt percet (!) szentelt több millió német sorsának. Sztálin még bagatellizálni is próbálta az ügyet, mintha arról lett volna szó, hogy "a cs ehországi németek evakuáltak: elmentek Lipcsébe, Drezdába és más városokba..." Érdekes lenne tudni, hogy vajon a szovjet diktátor partnerei tudtake arról, hogy a háború alatt nem csupán a volgai német népcsoportot "telepítették át" Szibériába, hanem szám os más nemzetet is, és ha tudomásuk volt ezekről, volte véleményük róla. A cseh kezdeményezést tehát elfogadták. A konferencia zárónyilatkozatában az olvasható, hogy a kormányfők "tudomásul veszik: Németországba telepítik át azt a német lakosságot vagy e gy rétegét, amely Lengyelországban, Csehszlovákiában és Magyarországon maradt". Az angolok részéről a zárónyilatkozatot azonban már nem az előterjesztő, a július 27i angliai választásokon megbukott Churchill, hanem utóda, Attlee írta alá. Vitatott könyv A csehszlovák kormány - állapítja meg Milan Churan - most már jogszerűen hajthatta végre a nagyhatalmaknak azt a rendelkezését, amelyet maga kezdeményezett. Eddigre már több százezer németet spontán módon elűztek, a rendezett kitelepítés keretében pedig 75 0 ezer embert a szovjet megszállási övezetbe, 1 millió 750 ezret pedig az amerikai zónába száműztek. Azoknak a német antifasisztáknak a többségét is elűzték, akiket még a benesi dekrétum mentesített volna, és akik Hitler koncentrációs táborai után csehszlo vák vagonokban hagyták el mostoha hazájukat, amelyet védtek, vagy védtek volna a nácikkal szemben. Nem kétséges, hogy Churan kényes témát érintett, és könyvét máris vitatják. Bizonyos azonban, hogy abban igaza van: a múltat tisztázni kell, és a mítoszokat érdemes szembesíteni az olykor kiábrándító valósággal. De hát - ellentétben soksok politikus véleményével - a história sohasem volt, mert sohasem lehetett erkölcsnemesítő tanmese. Prága, 2002. február Vissza
