Reggeli Sajtófigyelő, 2001. november - Határon Túli Magyarok Hivatala, Sajtó és Tájékoztatási Főosztály
2001-11-29
11 Egyegy meghatározott országban a tekintetben egyszerűbb a helyzet, hogy lakói kevesebb nyelvet beszélnek, mint ahányat a teljes mai vagy jövendőbeli EU polgárai használnak. Ezekben az országokban gyakori a két- vagy háromnyelvű ség – igaz, az anyanyelv dominanciájával. Kiváltképpen áll ez a sajátos helyzetű Kárpátmedencére, ahol számottevő népesség él az anyanyelvétől különböző államnyelvű országban, csupán politikai határral elválasztva egy az anyanyelvét államnyelvként használ ó másik országtól. Élnek magyar anyanyelvű emberek például Ukrajnában és élnek román ajkúak Magyarországon úgy, hogy – legföljebb néhány idős férfi vagy nő kivételével – jólrosszul beszélik a másik nyelvet is. A hétköznapokban nemegyszer előfordul, hogy e gy szlovák anyanyelvű magyarul fordul magyar anyanyelvű partneréhez és az szlovákul válaszol neki. Az ilyen két vagy többnyelvűség – kiváltképpen, ha az említetthez hasonló udvariassági gesztusok is társulnak mellé – nemcsak a mindennapok kapcsolattartása szempontjából érték, hanem azért is, mert a két- vagy többnyelvű ember két vagy több kultúra értékeivel is megismerkedhet, sőt, a két vagy több nyelv egymástól különböző valóságmegközelítési módjának, logikájának köszönhetően sokoldalúbban láthatja a világ ot. (Michelberger egyebeken kívül ezzel magyarázza az Osztrák – Magyar Monarchia gyors és sokoldalú fejlődését, azon belül például a XX. század elején felcseperedett tudósainknak a Nobeldíjakkal is elismert sikereit.) Pénz- és akaratkérdés Más kérdés, hogy sok helyütt még a szervesen létező két- vagy többnyelvűség fenntartása is nagyon nehéz. Manherz Károly a szorbok példáját említette. A hajdani NDKban a szorb anyanyelvűek egy tömbben éltek, kicsiny volt a mozgási lehetőségük. És ennek a kisebbségnek az ál lam nagyon sok segítséget adott identitása fenntartása végett. Amikor azután a két Németország egyesült, és megnyíltak az országon belüli és a határokon is átívelő népességmozgás lehetőségei, a szorb tömb szinte egyik napról a másikra megkisebbedett. A jel enlegi német kormányzat pedig nemigen áldoz a szorbok identitásának megőrzésére. A két ok következménye: a szorbok feloldódnak az össznémetségben, nyelvük, idővel élő kultúrájuk – elveszítvén eddigi táptalaját – a kihalás közelébe kerül. Könnyen erre a so rsra juthat az ausztriai, a horvátországi, a szlovéniai magyarság is – és tegyük hozzá: a határainkon belül élő kis létszámú etnikumok is. Hogy ez ne következzen be, nagy erőfeszítésekre van szükség. Erőfeszítésekre Magyarország és a környező országok rész éről, és erőfeszítésekre az érintettek részéről. Kontra Miklós szerint Romániában egy magyar anyanyelvű gyereknek ahhoz, hogy anyanyelvén is tanulhasson, másfél tanévnyivel többet kell az iskolapadban töltenie, mint román anyanyelvű társának. És ez nyilván nemcsak romániai tanulság. Az eszményi az lenne, ha az alapvető emberi jogok között nem az államnyelven, hanem az anyanyelven való tanulás szerepelne – azzal, hogy mindenkinek meg kell tanulni az államnyelvet is. Természetesen hasznos volna az is, hogy eg y magyarországi magyar anyanyelvű gyerek szlovákul, illetőleg, hogy egy Romániában élő román anyanyelvű gyerek magyarul tanuljon meg nemcsak konyhanyelvi fokon. (Jelenleg ennél hasznosabbnak látszik, persze, hogy egy magyarországi magyar vagy egy szerbiai szerb gyerek az anyanyelve után, második nyelvként valamelyik „nagy” nyelvet sajátítsa el. Az ideális megoldás nyilvánvalóan az lenne, ha mindenki tudná az anyanyelvét, ha az nem az államnyelv, akkor országa államnyelvét, harmadik, sőt negyedik szükséges n yelvként a tágabb régiója többségi nyelvét meg – ha lesz ilyen – az EU hivatalos vagy egyik hivatalos nyelvét is.) Mindennek megvalósulása pénzkérdés, akaratkérdés, igénykérdés és ezekkel kapcsolatban – mint erre a tanácskozás valamennyi megszólalója utalt – politikai kérdés. Csakhogy jelenleg – amint ezt a bevezető és zárszót mondó Glatz Ferenc, az MTA elnöke is hangsúlyozta – sem Magyarországnak, sem az Európai Uniónak nincs alaposan kidolgozott nyelvpolitikája, a nyelvhasználatot illető stratégiája. Hogy legyen, azért az EU mai és felvételre váró kisnemzetei összefogva sokat tehetnek – aminthogy az érdekérvényesítő képességük a gazdaságban, a politikában már ma sem elhanyagolható. Lesze nyelvstratégiánk? A cél az, hogy egyik „kisnemzet” gyermeke se legyen hátrányban a „nagyn emzet” gyermekével szemben. Ebben pedig – miközben senki sem vitathatja idegen nyelv, sőt nyelvek ismeretének múlhatatlanságát – semmi mással sem helyettesíthető szerepe van az anyanyelvnek. Hiszen a hetvenesnyolcvanas évek álma – hogy majd minden alföldi falu diákja angolul érettségizik – nem látszik megvalósulóban lenni. De hogy a következő nemzedékek versenyképesek maradjanak valamennyi más ország fiaival, lányaival, a magunk anyanyelvét is fejleszteni, korszerűsíteni kell – még akkor is, ha egy kétnyel vű vagy egy magyar nyelvű értelmező szótár megalkotása sok pénzbe kerül, és nem hoz olyan közvetlen hasznot, mint egy új gyógyszer vagy műszer kifejlesztése, forgalmazása. Minden lehetséges áldozatot meg kell hozni azért, hogy nyelvünk alkalmas legyen a te rmészettudományok, a technika legújabb ismereteinek, eredményeinek tükrözésére is. Hogy nemzedékek múlva anyanyelvünkön lehessen nemcsak verset olvasni, hanem tudjuk vele működtetni a körülöttünk lévő teljes anyagi világot is. Különben a magyar nemcsak egy esetleg meg nem értést tanúsító EUpolitikában, hanem a valóságban is „kisnyelvvé” zsugorodik.
