Reggeli Sajtófigyelő, 2001. augusztus - Határon Túli Magyarok Hivatala, Sajtó és Tájékoztatási Főosztály
2001-08-29
4 Európának szüksége van a szor bokra A csehek állnak legközelebb a németországi szláv kisebbséghez Mindösszesen tizenhét szorb nemzetiségű gyerek sorsáról van szó, akik a Német Szövetségi Köztársaságban élnek, egy Crostwitz (szorbul: Hróscicy) nevű településen, s akik összeütközésbe kerültek a drezdai kulturális minisztérium hivatalnokaival. A szászorsz ági hatóság ugyanis az új tanévben megszüntette a helyi szorb nemzetiségi iskola ötödik osztályát, mivel a tanulók létszáma nem érte el a törvényben előírt minimumot. A szülők – s általában a szorbok – pedig attól félnek, hogy ezért sor kerülhet az iskola bezárására is, noha nemzetiségüknek amúgy is kevés oktatási intézménye maradt. Ezért a 17 ötödikes oktatását a helyi nyugdíjas pedagógusok vállalták, a szülők pedig állandó őrséget állítottak iskolájuk védelmére. Szászországban csak mostanában kezdődött a tanév, s máris itt a konfliktus. De kik azok a szorbok? Egy nyugati szláv nemzet tagjairól van szó, akik önmagukat luzicai szerbeknek nevezik, és az 1962es adatok szerint még százszázhúszezren éltek Szászországban és Brandenburgban. Mostanra azonban legi nkább kétnyelvűek (anyanyelvük, a szorb amolyan otthoni nyelv lett, az utcán, hivatalban németül beszélnek), s a nemzetiségüket vállalók létszáma is talán ha ötvenezer lehet. Az önkéntes asszimiláció alapvetően az erőteljes iparosítás következménye, ami az NDK öröksége. De az is valószínűsíthető, hogy mindazok a nemzetiségi intézmények, kulturális egyesületek, könyv- és lapkiadók, amelyek az előző rendszerben még léteztek, mára gyakorlatilag eltűntek. Az iskolákat támogatják, de a szorb kultúrának a piacról kellene megélnie. A piacról pedig még Európa legnagyobb mai nemzeti kisebbsége, az orosz sem képes megélni. A helyzetet bonyolítja, hogy a szorboknak nincsen „anyaországuk”. Eleinte a csehekkel közösen éltek, például velük és velünk, magyarokkal együtt 14 69 és 1490 között, ők is Mátyás király alattvalói voltak. Aztán a Habsburgok rendelkeztek úgy, hogy a szász királyok uralma alá tartozzanak, identitásuk őrzésében azonban a legfőbb támaszuk a nyelvileg hozzájuk legközelebb álló csehek voltak. Hitler idején még létezésüket is kétségbe vonták, „szláv nyelven beszélő németekként” tartották nyilván őket, intézményeiket pedig betiltották. (Ugye, ismerős ez a kategória? Ceausescu próbálkozott bevezetni a „magyarul beszélő románok” kategóriáját.) 1945 után, a náci korszak nyomasztó élményeinek következményeként a szorbok Csehszlovákiához szerettek volna csatlakozni, azonban a békeosztó nagyhatalmak – attól tartva, hogy Benes elnök e területekről is száműzné a németeket – nem támogatták a kérést. Kitől remélhetnek a szorbok támogatást? Az iskolaügy felébresztette a csehek rokonszenvét és – mondjuk így – unokatestvéri érzelmeit. Vannak, akik egyenesen a szorb iskolák és a kulturális szervezetek intézményes támogatását követelik Prágától. Arra hivatkoznak, hogy Berlin rendszeresen támogatja azt a német lakosságot, amely az 1945 – 1946os kitelepítések után Csehországban maradhatott. Következésképpen a cseheknek, mint a legközelebbi rokon nemzetnek, elemi kötelességük a segítségnyújtás. Roppant érdekes Petr Uhl, az emberi jogok korábbi cseh kormánybiztosa, a Husákrendszer idején börtönbüntetést szenvedett értelmiségi érvelése a baloldali prágai Právóban, ami nem csupán a szorb kérdésre vonatkozik. Uhl azt fejtegeti, hogy „a szorbokra Európának van szüksége”. Európa nem nél külözheti azt a színt és értéket, amelyet a nemzetiségek létezése jelent. A nemzetiségi kultúrák gazdagítják a német értékeket, éppen úgy, ahogy a cseheknek is szükségük van – éppen az erősödő globalizációs folyamatban – a nemzetiségekre. Petr Uhl egyenese n Milos Zeman cseh kormányfő és Gerhard Schröder német kancellár személyes közbenjárását sürgette. Részint az európai érdek okán, részben pedig azért, mert egy ilyen gesztus javítaná a cseh – német határ menti együttműködést. Mások arra mutatnak rá, hogy a f öldrész sokarcúságának megőrzése minden állam egyedi érdeke is, mert Európa – a nemzetiségek akár önkéntes asszimilációjának szabad utat nyitva – „a népek olyan olvasztótégelyévé válhat, mint amilyen az Egyesült Államok lett”. Ha a nemzetiségek eltűnnének, az igazi európai szellemiség, maga Európa kerülne veszélybe – hirdetik ezen álláspont hívei, és nem is vitázik velük senki. Azért is érdemes felfigyelnünk erre az ügyre nekünk, magyaroknak is, mivel cseh részről lényegében először vetődik fel a nemzetiség i kérdés európai vetületben történő vizsgálatának igénye. Ez visszatérés az államalapító elnök, Tomás Garrigue Masaryk eszméihez, és teljes elutasítása Eduard Benes e kérdésben követett gyakorlatának. Nemcsak a szorbokról van szó – ez a mostani prágai viss zhang vezérszólama. A kérdés mostani megértő hangvételű tárgyalásában nemcsak a romakonfliktusok hatása lelhető fel. Prágának az is gondot okoz, hogy a két állam szétválása után Szlovákiában maradt csehek – iskola nélkül maradván – előbbutóbb teljesen ass zimilálódnak. Pozsony ezzel szemben azt veti fel, hogy Csehországban van ugyan szlovák iskola, de tanulók nincsenek. Tehát a csehországi szlovákok asszimilációja is rövid időn belül elkerülhetetlen. Életemben egyszer találkoztam szorb emberrel. A nyolcvana s évek derekán Szlovéniában, a Bledtó partján jártam egy nemzetközi konferencián. Asztalszomszédom – látva, hogy cseh újságot olvasok – csehül szólított meg. A portástól megtudakoltam a nevét. Azt mondta, hogy a szomszédom NDKállampolgár, és Dusan Switzn ek hívják. Ettől okosabb nem lettem, de hallottam, hogy az idősebb úr vagy elvtárs egyébként mindenkivel németül váltott szót. Másnap együtt reggeliztünk, és én nemzeti hovatartozása felől érdeklődtem. Mondta: ő luzicai szerb, azaz szorb. Majd felállt az a sztaltól, és eltűnt. Néhány perc múlva visszatért egy könyvvel. Kiderült, hogy ismerősöm írói neve Jurij Brezan, és egy régesrégi, magyarra fordított novellás
