Reggeli Sajtófigyelő, 2001. augusztus - Határon Túli Magyarok Hivatala, Sajtó és Tájékoztatási Főosztály
2001-08-24
5 Azzal érveltek, hogy KeletEurópa féken tartás ára – finomabban mondva stabilizálására – csak Oroszország képes. Természetesen sokan helyeselték és üdvözölték az ukrán függetlenséget. Zbigniew Brzezinski 1992ben, a Pravda Ukraini hasábjain azt fejtegette, hogy Ukrajna függetlenné válása legalább olyan nagy jelentőségű geopolitikai változás volt a XX. században, mint az első világháborút követő békedöntés, vagy a második világháború következményeként a két szemben álló tábor kialakulása. Ukrajna önállósulása nélkül ugyanis a Szovjetunió felbomlása nem k övetkezhetett volna be, és Oroszország nem kapott volna lehetőséget a demokratikus átalakulás megkezdésére. Amíg Ukrajna független – hangsúlyozta – , Európát közvetlen veszély nem fenyegeti. Nagy reményekkel néztek a jövőbe a hirtelen megalakult ukrán refor mpártok tagjai és politikusai, akik hitték és meggyőződéssel hangoztatták: ha az ukrán nép lerázza magáról az orosz elnyomást, és nem kell tovább „táplálniuk” Oroszországot, akkor néhány év alatt el fogják érni Ukrajnában a franciaországi életszínvonalat, és erős középhatalomként vesznek majd részt az európai népek közösségében. Történelmi fordulók idején – amikor még az sem egyértelmű, hogy lesze egyáltalán fordulat, s ha lesz, milyen mértékű és irányú – nagyon nehéz biztos kézzel kijelölni a követendő po litikai tennivalókat. Hibázni kétféleképpen lehet: ha úgy cselekszünk, hogy nem várjuk meg az érdekeink szerinti lépések legkedvezőbb időpontját, vagy ha halogatjuk a beavatkozást és elszalasztjuk a kedvező pillanat kihasználását. A magyar külpolitika és d iplomácia sikerének kell tekintenünk, hogy helyesen és idejében ismerte fel a szovjetunióbeli változások irányát, már 1990ben bízott az ukrán függetlenségi törekvések sikerében, megértette az ötvenmillió főt számláló új szomszédállam létrejöttének jelentő ségét. Úgy tartotta, hogy egy új – nagy gazdasági, katonai potenciállal rendelkező – ország megjelenése meg fogja változtatni a régió erőviszonyait. Megszünteti a magyar – szovjet határt, mérsékli Oroszország túlsúlyát, új lehetőségeket tárhat fel a politika i, gazdasági, kulturális kapcsolatokban és a Kárpátalján élő magyar nemzeti kisebbség helyzetének javításában. E felismerésből egyenesen következett a teendő: a magyar külpolitika akkor cselekszik helyesen, ha elébe megy a feltételezett eseményeknek, szeré ny eszközeivel és súlyával segíti az ukrán önállósulás folyamatát, új szomszéddal egyenjogúságon alapuló, baráti, jószomszédsági kapcsolatok kialakítására törekszik. Ezért a gesztusok és konkrét lépések, javaslatok egész sorát tettük ezekben az években. Né meth Miklós kormányának miniszterelnökhelyettese, Medgyessy Péter már 1989 őszén az ukrán miniszterelnök, Vitalij Maszol meghívásával jelezte különleges érdeklődésünket Ukrajna sorsa iránt. Az új magyar kormány viszont 1990 augusztusában Anatolij Zlenkót, a külügyminisztert hívta meg és fogadta Budapesten. Antall József miniszterelnök javaslatára nagy feltűnést keltő közös nyilatkozatot adtak ki, amely egyenlő felek egyetértő álláspontját rögzítette a jószomszédsági kapcsolatok szükségességéről. Ugyanebben az évben, szeptemberben – a Szovjetunió megszűnése előtt másfél évvel – Göncz Árpád köztársasági elnök látogatott Kijevbe és a Kárpátaljára. Amikor 1991. május végén Leonyid Kravcsuk, a Legfelsőbb Tanács elnöke Budapesten járt, már a nemzeti kisebbségek j ogairól nyilatkozatot és konzuli egyezményt írtak alá. Ezenkívül nyolc minisztérium foglalta írásba együttműködési szándékát ukrán partnerével, köztük a Külügyminisztérium is. A magyar kezdeményezés sikerre vezetett. Megszereztük – még a Szovjetunió fennál lása idején – a keleti határunkon kialakulóban lévő új állam barátságát. Nagyra értékeltük az ukrán kormány készségét a kisebbségi jogokról szóló nyilatkozat kidolgozására és elfogadására, mert erre addig egyetlen szomszéd ország kormánya sem volt hajlandó . Azóta is csak Horvátország és Szlovénia követte Ukrajna példáját. El kell ismerni, hogy az ukrán kormány bizonyos mértékig egyoldalú kötelezettségeket vállalt magára, mert annak ellenére, hogy Magyarországon viszonylag kevés ukrán él, arra tett ígéretet, hogy a kárpátaljai magyaroknak megadja a nyilatkozatban felsorolt jogokat. A magyar kormány segítségével viszont önálló tényezőként – moszkvai „felügyelet” nélkül – jelenhetett meg a nemzetközi kapcsolatokban. Országvilág és saját népe előtt is bizonyíth atta: az ukrán függetlenség a megvalósulás útján van. Egész Ukrajna láthatta azt az örömöt, amellyel Leonyid Kravcsuk Budapestről hazatérve, a kijevi repülőtéren a tévé nézőinek sorra bemutatta a dokumentumokat, az aláírásokat, a pecséteket. Egyúttal felhí vta a nézők figyelmét arra, hogy Ukrajnának 1922 óta nem volt módja ilyen nemzetközi megállapodások megkötésére, de a Magyar Köztársaság már önálló államnak tekinti Ukrajnát, és ezzel felbecsülhetetlen segítséget nyújt függetlenségének kivívásához. A két o rszág jószomszédi kapcsolatainak betetőzése volt, amikor 1991. december 3án – két nappal a függetlenségről döntő népszavazás után – az országok közül elsőként aláírtuk a diplomáciai kapcsolatok felvételéről szóló jegyzőkönyvet. December 6án pedig Antall József miniszterelnök és Leonyid Kravcsuk a köztársaság elnökeként aláírta a két ország kapcsolatának demokratikus elveit tartalmazó alapszerződést. Azóta tíz év telt el, de az írás elején említett, a bukást előre jelző vagy a fellendülést jósló várakozáso k egyike sem valósult meg: a függetlenség ugyan megmaradt, de a franciaországi életszínvonal még messzebb van, mint tíz évvel ezelőtt volt. A gazdaság átalakítása, a piacgazdaság kiépítése nemcsak a korabeli reményektől maradt el, hanem az ukrán gazdaság p otenciális lehetőségeitől is. A gazdaság teljesítménye évről évre csökkent, az életszínvonal az 1989. évinek csaknem a felére esett vissza, az ország külföldi adóssága nőtt, az anyag, energia és a megrendelések hiánya miatt a gyárak egy részét leállították , a dolgozókat kényszerszabadságra küldték, a bérek és a nyugdíjak az infláció miatt jórészt értéküket vesztették, még kifizetésük is többnyire késett. Az emberek felélték tartalékaikat, növekszik a szegénység, s ezzel együtt – a gyakori tüntetések jelzik ezt – erősödik az elégedetlenség.
