Reggeli Sajtófigyelő, 2001. április - Határon Túli Magyarok Hivatala, Sajtó és Tájékoztatási Főosztály
2001-04-04
7 – Az első nap – mondja a 82 esztendős Ferenc bácsi – nem jött ide ugyan senki, csak az egyház. A karitászos Pál Pista hozta a nagy teherautóval az él elmiszercsomagokat meg az ivóvizet. Magyarországról küldték... pedig most ott is kaptak az „áldásból”. – Maguk nem tudják, miket beszélnek itt a magyarokról… Hogy szánt szándékkal eresztették ide a vizet, hogy mentsék magukat, mikor átvágták az utat – foly tatja. Kérdezem én, ugyan mi mást csinálhattak volna? Különben meg ’98ban is Magyarországról jött a legtöbb segítség, arról nem beszélve, hogy nem a magyarok irtják a kárpáti erdőket… Ebből is politikát akarnak csinálni – magyarázza. Ne törődjenek vele, h a ilyet hallanak. Higgyék el, a legtöbb ember tudja, hogy mi az igazság, emlékszünk, mennyit segítettek rajtunk az előző árvíz után is… – Lehetett tudni, hogy jön, de sajnos senki sem hitte, hogy ekkora pusztítást csinál a víz. A ’47 – 48as nagy áradás – am ire a falubeli öregek még emlékeznek – sem volt ekkora. Ezért a legtöbben nem készültek fel, bár hivatalosan nem is értesített minket a hatóság – magyarázza Kovács Lajos, Oroszi polgármestere. Most a hivatalt is át kellett költöztetni az óvoda kétszintes b etonépületébe. A fenti teremben egymás hegyénh átán az akták, néhány szék és asztal a fal mellett, a papírokat egy régi mechanikus írógéppel tölti ki az ügyintéző. – Nyolcvan embert szükséglakásokban el tudtunk helyezni, 3040en itt laknak az óvodában, a többség rokonoknál és az állva maradt melléképü letekben húzta meg magát. Nagy segítséget jelentett, hogy rögtön másnap két segélyszállítmányt is kaptunk Magyarországról: a Karitász és a reformátusok osztottak élelmiszert, takarókat. A járás küldött vizet, mivel az összes kút használhatatlan – magyarázz a, miközben hellyel kínál bennünket. Az ideiglenes polgármesteri hivatalban késő este is nagy a jövésmenés. A falubeliek hivatalos papírokat akarnak lepecsételtetni. Mint kiderült, nem az árvízi segélyek ügyében járnak, arról egyelőre senki sem tud semmit, bár a kárfelmérést csaknem befejezt ék. A magyar állam által létrehozott Új Kézfogás Közalapítvány földprivatizációs programjának nyomtatványait hozzák a polgármesterhez. – Tavaly Ukrajnában is megszüntették a téeszeket, a tagok visszaigényelhették a földet. Viszont a földmérésért 150 grivny át kell fizetni az államnak – magyarázza Kovács Lajos. Az átlagos nyugdíj körülbelül száz grivnya, ez ötezer magyar forintnak felel meg. A polgármester fizetése – amely magasnak számít – átszámolva csak 1520 ezer forint. Az állam a járandóságokat azonban 23 hónapos késéssel folyósítja. Az emberek megélni sem tudnak a fizetésükből – már ha van munkájuk – , nemhogy a földmérésért fizetni. Az alapítvány hetvenmillió forintot különített el arra a célra, hogy a kárpátaljai magyarok földhöz jussanak. Rendezik az igénylők költségeit, és vetőmaggal, műtrágyával is segítenek. Az Új Kézfogás munkája elősegítheti, hogy lassuljon, illetve megálljon az elvándorlás Kárpátaljáról, bár Kovács Lajos ebben a kérdésben borúlátó. – Az itteniek zöme Magyarországra jár át dolgoz ni, hogy éhen ne haljon, mert nincs más lehetősége. A státustörvény, ha meglesz, legalább legalizálja a feketemunkát, kevésbé lesznek kiszolgáltatottak az itteniek – mondja a polgármester, akinek a fia szintén Magyarországon dolgozik. – Milyen család az, a melyik szanaszét él? – kérdezi. A beszélgetést három öltönyös úr érkezése szakítja félbe. Mint kiderül, az Egyesült Szociáldemokrata Párt aktivistái, akik járják az árvíz sújtotta területeket és háromszáz grivnyás gyorssegélyt osztanak azoknak, akiknek a h áza összedőlt. Ez igen nagy pénznek számít errefelé. Háromhavi nyugdíj… Persze a házaikat, vagyonukat vesztett emberek között kitört a békétlenség. – Megmondtam, hogy ne így csinálják, így több kárt okoznak, mint hasznot – magyarázza Kovács Lajos. Annyi bi zonyos, hogy csak most jön a neheze: le kell bontani a házakat, el kell kezdeni az újjáépítést. Munkaerőre és üzemanyagra van szükség – mondja búcsúzóul. Pál István, az oroszi Karitászcsoport vezetője este tíz körül ér haza. Addig a környéket járták a cso porttagokkal. Már az az árvíz utáni első napon kenyeret osztottak a faluban, amit a nevetleni Karitász pékségében készítettek. Négy nap alatt négyezer kenyeret sütöttek az árvízkárosultaknak, pedig a pékségben „kőkorszaki” módszerekkel dolgoznak, a legtöbb munkafázist kézzel végzik. A Karitász gumicsizmát és fertőtlenítőszert is hozott. A víz levonulása után nem rendelték el a régióban a fertőtlenítést, szerencsére nem ütötte fel a fejét játvány.