Kanadai Magyarság, 1956. január-június (6. évfolyam, 1-26. szám)

1956-05-05 / 18. szám

VI. 18. sz. 1956 május KANADAI MAGYARSÁG KANADAI "fbuttfyvUaKi 996 Dovercourt Road, Toronto, Ont., Canada Laptuiajdonos-főszerkesztő: KENESEI F. LÁSZLÓ Megjelenik minden szombaton Szerkesztőség és kiadóhivatal : 996 Dovercourt Rd., Toronto Telefon : LE. 6-0333 Előfizetési árak : egész évre $5, fél évre $2.75, egyes szám ára 10 Cent. Amerikában : egész évre $6, fél évre $3.25. Más külföldi államokban, 6 amerikai dollár Valaszbélveg nélkül érkezett levelekre nem válaszolunk ! Felhívás nélkül beküldött kéziratokat, képeket, nem óraink meg és nem küldünk vissza még külön felhívás, vagy portó­költség mellékelése esetén sem. A közlésre alkalmasnak ta­lált kéziratok esetében is fenntartjuk magunknak a jogot, hogy azokba belejavítsunk, lerövidítsük, vagy megtoldjuk, ha arra szükség mutatkozik. Minden névvel aláírt cikkért, nyilatkozatért a szerző felelős. CANADIAN HUNGARIANS Editor in Chief and Publisher LÁSZLÓ F. KENESEI Published at 996 Dovercourt Road, Toronto, Ont., Xanadu Phone : LE. 6-0333. A MERCEDARIUS LOVAGREND JUBILEUMA 1256—1956. Hétszáz esztendővel ezelőtt hunyt el az Aragóniái Királyi Mercedarius Lovagrend egyik alapítója Nolascoi Szent Péter, amiért is a rend ezt az évet jubileumi esztendőnek nyilvání­totta és sorozatos ünnepségekkel hódol nagy alapítóinak em­léke előtt. Magyarországi Szent Erzsébet testvérének Árpádházi ; o'ánnak (Yolanda de Hungária) férje I. Jakab aragóniai ki- I 'ály, a híre;- felszabadító alapította a rendet Barcelonában s', eni sugallatra 1218 augusztus 10-én, a keresztény foglyok ! kiszabadításának céljaira. S ezért a lovagokat, akik nemes ‘.óljaik elérésére .és hivatásuk betöltésére a mórok ellen harc­on mentek, vagy önként vállalták a fogságot, hogy más érté­kes keresztény foglyoknak ilyen módon megszerezzék a sza­badságot, a királyi család és az aragóniai, leóni és kasztiliai nemesség rengeteg adománnyal látta el, azonkívül a rend szerzetesei és apácái koldulással igyekeztek a kiváltáshoz szükséges hatalmas összegeket előteremteni. Különös hálává1 emlékezik meg a rend Yolanda királynőről és a kíséretében bejött magyar főurakról, akik remek családi ékszereiket és minden kincseiket a rend nemes céljaira adományozták. A legszebb magyar emléke a rendnek azonban a rend ma is használt királyi jelvénye. I. Jakab király u. i. később külön királyi oklevélben megengedte a rendnek, hogy a királyi csa­lád jelvényeit viselhesse. Ezek a jelvények viszont, minden egyéb legendával szemben, több neves heraldikus megállapí­tása szerint Yolanda házasságával kerültek az aragóniai kirá­lyi család tulajdonába. Ezek a vörös alapon fehér kereszt, vala­mint a vörös sávok. A magyar kettős kereszt Aragóniában egyszerű apostoli fehér keresztté vált, amit a monda a bar­celonai érsek jelvényének tart. A négy vörös sávban pedig a népmonda a király négy ujjával lerótt véres csíkot lát, amit I a heraldika nem fogad el. A mercedarius lovagok váraikon és hajóikon külön hadilobogót is használtak, amely éppen ezért rendkívül emlékeztet a régi magyar hadilobogóra. A spanyol félsziget felszabadítása után tovább harcol­tak a lovagok a pogány ellen és Nándorfehérvár, valamint Lepanto híres ütközeteinél is ott voltak. Később a nép tanítá­sához fogtak és iskolákat alapítottak. A rend lovagjai és !szerzetesei voltak az elsők, akik a Conquistadorokkal Latin­­, Amerikában megjelentek és ottan az egyházat, valamint a nép oktatását megkezdték. Mindig a szegény indiánok párt­ján állottak. Hatalmas befolyásukról gyönyörű templomaik ás kolostoraik tanúskodnak ma is. Időközben a lovagok száma erősen csökkent, míg a szer­zetesek és apácák száma erősen növekedett, ami a Szent Szék nagyobb befolyását tette szükségessé a rendben. Nagyszámú szent és boldog, király és királynő, tizenhat bíboros, négy pátriárka, több mint hatszáz érsek és püspök, majdnem két­ezer mártír került ki a rend tagjai közül. A rend tagjai közé tartó.ott a nemrégen szentté avatott X. Piusz pápa is. A lovagok száma ma már erősen lecsökkent, mivel a Va­­ikáu a pápai Szent Sír Lovagrenden kívül — minden korábbi «ipái bullában és királyi oklevélben örök privilégiumokat és ogokat biztosító rendelkezés ellenére is — semmiféle más evagrendct nem akar megtűrni és azokat megsemmisíteni gyekszik. A mercedarius lovagrend egyházi védnöke pedig i mindenkori Barcelona Grófja, jelenleg Don Juan de Barkón, uwinyol trónkövetelő. A .szerzetesek generálisa-és a lovagok íagymestere Rómában székel, a spanyol Grande méltóságot viseli. A szerzetesek rendházait megtaláljuk majdnem min­denütt, főként Spanyolországban, Franciaországban és Olasz­országban, valamint az ö.szps amerikai államokban. A rend ági patrónusa Nuestra Senora de la Merced ünnepe szeptem­ber. 27-én van. Ext mondják a ^KanaítaiaK “IT S A CINCH” (“Hsz e színes”) Ez a kifejezés nyereg-övet jelent s egyben azt, hogy va­lami biztos. Felületesen ne ve kévés az összefüggés a két jelentés közt, holott valójában Összefüggenek : a jó nyereg-Öv biztos tartást nyújt. Calvert Desztilláló Kft. Amhersthurg, Ont. LELKI PROBLÉMÁK Az örök Élet és a Halál rej­télyes problémáját ismertetik meg velünk a Budapesti Szel­­lembúvárok Egylete által ki­adott erkölcs -bölcseleti mű­vek. Nagy gonddal összeállított könyvtárunk ingyen áll ren­delkezésére komolyan érdek­lődő honfitársainknak. Könyvjegyzékért és kölcsön­­könyvért írjon az alanti címre JOHN LANTSA 705 Moy Ave., Windsor, Ont. ■.V.V.V.VW.'.V.V.VV.V.V.V GYÓGYSZERT AZ ÓHAZÁBA Legolcsóbban és garanciá­val vállaljuk bármely gyógyszer küldését, sürgős esetben légipostával is. Küldje el óhazai receptjét vagy keressen fel személyes megbeszélés végett. A gyógyszerekhez magyar­nyelvű utasítást melléke­lünk és díjtalan tanáccsal szolgálunk. MED. EXPORT 26 Castle View Ave. TORONTO, ONT. Telefon: WA. 1-2824 ■,VAWAV.V.%VAW.V/.V. Kérjük külső munkatársa­inkat, tudósítóinkat és hirde­tőinket: hogy cikkeiket, tudó­sításaikat, hirdetéseiket úgy adják postára, hogy mi azt hétfőn (lapzártakor) meg­kapjuk. Irta DON Móricz Zsigmond. Vacsora mellett, csöndesen, vidáman be­­s’élgetünk. A végtelen puszta közepén a tanyai kúriákban különösen meleg a csalá­di fészek. A szép háziasszony, a szellemes házigazda, a piros kis fiú, aki már álmosan pislog s az asztal alatt a vizsla. Az ország­­minden baját s az élet minden furcsaságát előhordja az ember ilyenkor. Kinn csende­sen fütyül a szál, a holdfényben rezegnek a falevelek. Egyszer csak azt mondja a házigazda : — A holnapi vadászaton majd meglá­tod mennyi vad van itt nálunk. Az asztal alatt abban a pillanatban meg­mozdul a vizsla s egyszerre csak ott a feje a gazdája ölében. — No mi az Don, mi az Donkó ? — ve­regeti a kutya fejét. Az kiölti hosszú pi­ros nyelvét s laffog. — Te nem jössz pajtás, mert fáj a lá­­bod !... A kutya vinnyog s belefúrja a fejét a gazdája hóna alá. — Milyen ez a kutya, — mondja a házi­gazda s veregeti, simogatja a hátát — sze­retteti magát!... Olyan, mint egy asz­­szony, csak nincs benne annyi ravaszság. A háziasszony fölényesen elmosolyodik. Az uraknak meg kell adni azt a kis szabad­ságot, hogy a nőkről való véleményüket kimondják. De az arcán ott van a vélemé­nye általában a hősi férfiakról. — Hát nem jössz holnap vadászni ! Nem jössz pajtás ! Mert húzod a lábad !. .. Végigtapogatja a kutya hátsó combját s az most meg se pisszen. Nyugodtan tűri a kemény masszírozást, meg se nyikkan, mintha semmi baja se volna. Mikor aludni mentünk, a kutyát' kivit­ték az éjjeli szállására, a lóistállóba. Szép szelid őszi este volt s a szobában nagyon) befütöttek, kinyitottam az ablakot s nyi­tott ablaknál aludtam el. Alig alszom valamit, zuhanást hallok. Felijedek, mi az, mozgás, sustorgás s az ágy alá kuporodik valami. Nézem. A Don volt, a vizsla. — Donkó, hát te mit keresel itt ? Mész ki rögtön. Eszeágába se volt. Nem értettem a dol­got, de olyan szépen elheveredett, kariká­ba guhbaszkodva, hogy hagytam. így aludt bent nálam. Reggel kiderült, hogy attól félt, hogv lemarad a vadászatról s beszökött a nyi-1 tott ablakon. Megható volt látni, ahogy nyítt és táncolt és az egész teste reszke­tett a roppant szenvedélytől, hogy me­hessen a mezőre, a boldog vadászatra. — Na most mutatok valamit, — mondta hagyta a kutyája, visszajött s újra kezdte a komédiát. Újra a vállára vette a puskát s újra elindult. A kutya nem hagyta abba az evést. — Hopp, — azt mondja nekem a gazda — gyere csak velem te is. Indultam. A kutya abban a pillanatban otthagyta az ételt. Most már én is elámultam rajta. Ez tényleg okosság. A kutya tudta, hogy a vendég feltétlenül ott lesz a vadászaton. Tőle tette függővé a reggeli abbahagyá­sát. Mikor kocsiba ültünk, a kutya a lábunk síé telepedett. — Ez a te hélyed ? — mondta a gazdá­­a. — Nem mégy rögtön a helyedre ? A kutya lesunyta fejét s lekúszott a ko­csiról. aztán felugrott a kocsis lábához a bakra. — Végtelenül okos egy ilyen kutya, — mesélte barátom — van egy étel, amit nem szeret, a világért meg nem eszi a tepertőt. Hát én azt mondtam, hogy ezt nem tűröm, mert így kényeskedik aztán el ; előbb a tepertőt nem szereti, azután az ételt, az­után a végén semmit, mint az öreg Don . . Szc'val kiadtam a parancsot, hogy nem szabad neki semmit se adni, míg a teper­tője el nem fogy. .. Hát nem ette meg. .. Nem ette meg két napig, három napig. .. Nem baj, majd megeszi a negyedik nap... Hát jövök ki negyednap reggel s jön eli­­bém a kutya farkcsóválva, hízelegve. Mi van ezzel a kutyával. Ragyogó szemmel néz rám s vezet. Odavezet a tányérhoz, nézem, nincs benne egy szem tepertő sem. ‘ Jól van Donkó, — mondom neki — s meg­veregetem neki a nyakát. Most aztán meg­­érdemled a tejes kenyeret.” Hát a kutya boldog volt s csak úgy remegett az öröm­től. De én néztem, hogy megette azt a tál tepertőt s mégis majd meghal az éhség­től, úgy zabálja a tejeskenyeret, ez szö­get ütött a fejembe. “Keressétek csak. mondom, art a tepertőt.” Körülnézünk, hat richtig, az egész tányér tepertőt elásta. A .zoba sarkában a kályha mellett a szőnyeg sarka alatt rejtette el. Odahordta szemen­ként, betakarta a szőnyeggel, aztán leját­szotta nekem a nagy komédiát. Mikor kint voltunk a mezőn, a füzesek­ben kezdtek felröppenni a foglyok csapa­tostól s már a fácán is megjelent a víz fe­­ett ; a kutya oly vidám-volt, mint egy bol­­iogabb másvilágon. Nagyszerűen viselte «agát. — Úgy tudja a szerepét, — dicsérte gaz­­tája, ahányszor összeértünk — mint a leg­jobb színész. Kiszaglássza a vadat, meg­állítja, a szemével fascinálja. Ha leesik, megkeresi, kihozza s kézhez adja. Képes egy háromkilos nyulat másfélkilométerre a gazda — ez a kutya roppant szereti a elvinni és semmi baja nem lesz a zsák­­tejbeáztatott kalácsot, de ha a puskát fel-lmánynak. A kopó az széttépi. A kopót nem veszem, abban a pillanatban otthagyja. .. jszeretem. Csak a vizsla az igazi. Adjatok csak neki Nánica tejes kalácsot, j Ebben a pillanatban tapsifüles tűnt fel, Hozták s letették a kutya elé. Az mohón j rálőtt. a nyúl felbukott, de továbbment, a belefalt, a gazdája abban a pillanatban j Don utána, idáig hallatszott a nyúl sírása. vette a puskát, a vállára vetette s el ment. A kutya tovább evett, folyton rajtam volt a félszeme s faldosta az ételt. A gazda dühös lett, hogy így cserbe­ahogy a kutya letiporta. — Hozd ide, hozd ide, — kiabált neki a gazda. A kutya lomhán hozta. — Tudod mi baja ? — mondta a gazda — a nyúl a hátsó lábára sántult meg a lö­véstől. Ilyenkor jár neki még egy lövés. Nem kapta meg s a kutyának kellett vé­geznie vele, ezért aprehendál rám. Azért nem akarja hozni. De meglátod, ha el aka­rom venni tőle, nem fogja ideadni. A kutya a kocsiig hozta a vadat. — Vidd fel. vidd fel a helyére. A kutya ledobta a dögöt s elfordította a fejét. — Mi ez ? Mi dolog ez ? — kiabált rá a gazdája. — Teszed fel rögtön a helyére ! Hallottad ? Nem hallottad ! Ezzel felvett egy vesszőt a földről s meg­fenyegette. A kutya vinnyogott, elfordí­totta a fejét s nem nyúlt a nyúlhoz. A gazda a lába elé parancsolta, odajött, akkor végigvágott rajta kétszer, három­szor. — Haszontalan betyár. Eldobta a vesszőt. A kutya ebben a percben megrázkódott s nyivogva odasúnyt a gazdájához s meg- i csókolta annak a kezét, aztán frissen és boldogan elfutott, nagy karikákat írt le túl, onnan nézett vissza a gazdára, hogy s egy csapat foglyot vert fel a boglyákon mi lesz a puskázással ? A barátom csóválta a fejét. — Látod milyen betyár ? — most is túl­jár az eszemen — itthagyta a nyulat, ne­kem kell feltenni a bakra, ellenben ő úgy tesz, mintha neki volna oka szemrehányást tenni, hogy nem szaladok, mikor ő kegyes­kedik vadat felverni. . . Nagyon nehéz ám egy ilyen eszes 'énnyel együtt dolgozni, mert állandóan éber figyelemmel kell ve­le lenni, minden legkisebb rést felhasznál, hogy kibújjon a zsarnokság alól. Folyton verseny van, hogy kettőnk közül melyik az eszesebb, erősebb és következetesebb. Én magam nem vagyok vadász, az én kezemben még sohasem volt életemben puska. Mindig azt hittem, hogy nem' is tudnám végignézni, ahogy egy ártatlan mezei állatot meglő egy ember. Most cso­dálkozva vettem észre, hogy saját magam­ban is csalódtam : semmi fájdalmat nem okozott a vadászat. Nem éreztem együtt a lehulló madárral. Átragadt rám a két élőlény vadászszenvedélye. Barátomnak, az embernek s barátjának, a kutyának, mo­hó gyilkoló vágya megfertőzte a hangu­latomat s mikor néhány lépés múlva a ku­tya felvert egy fácánt s az lassú, szép íve­léssel felrepült a lombok fölött s barátom megriadtan kapott a puskája után, én is meglapultam s egy moccanással sem akar­tam segítségére jönni a fácánnak, a másik két állat, az ember és a kutya belémoltot­­ták saját indulatukat. Az ember lőtt, a fá­cán továbbszá!lt. Nem talált a lövés. A kutya visszafordította a fej,ét, ráné­zett a gazdájára, aztán nagy kanyarodéval kifutott a rétre, otthagyott bennünket s elment. — Tudod most mi a baja ?... Megvet, amiért nem találtam ! Barátom nevetve mondta ezt, de érez­tem rajta, hogy a kutya előtt röstelli ma­gát. — Egyáltalán ez a Don, ez nagyon önér­zetes és kritikus lélek. Egy földb’rtokos társamé volt, tőle kaptam, ö kénytelen volt megválni tőle, mert nem bírta el kri­tikáját. Egyszer az történt vele, hogy igazságtalanul megbüntette. Akkor a ku­tya megsértődött s otthagyta öt a mezőn, hazament s többet nem ment vele vadá­szatra. Mikor ment kifelé, a világért fel nem ült volna a kocsira s már egészen re­ménytelen volt, hogy valaha hasznát tud­ja viselni. Akkor eljött hozzá a fivére, aki jó vadász, a kutya éjjel beszökött, mint a múlt éjjel hozzád s az ágya alatt aludt. Másnap, mikor mentek ki a vadászatra, a gazdája kocsijára nem ült fel. de a sógo­réra igen. Kimentek s odakint is messze elkerülte a saját gazdáját, ellenben a só­gor, már tudniillik úgy tekintem a dolgot, mint ő, a Don ; a kutya sógornak tekint­hette a vendéget. Szóval a vendégnek szí vesen hajtott. Azt mondja egyszer a só­gor a testvérének : “Te álljunk be ide a kukoricásba s ha a kutya felver valamit, én nem lövök, te lőjj rá.” Úgy is volt. A gazda lőtt, talált, A kutya i-ánézett s meg­bocsátott neki. S mivel a vendég taktiká­ból többet aznap nem vadászott, ott ma­radt kegyesen a gazdája mellett. Attól kezdve aztán ki is ment vele a vadászatra, de állandóan szekírozta. Elromlott köztük a viszony, s Isten őrizzen, ha nem talált, olyan megvetéssel bánt vele, hogy nem bírta tovább, elcserélte velem a kutyát egy másikért. Velen\_aztán nagyon összetalál­kozott, mert én szenvedélyes vadász va­gyok. de hát én is, sajnos, olyan kultúr­­ember, aki szellemi munkával is foglalko­zik, az pedig már nem olyan abszolút va­dász, mint azok az ősemberek. Egyre nagyobb figyelemmel néztem a Dont, s kezdett előttem megnőni ennek a vizslának az egyénisége, a jelleme, sőt a szerepe is. Most egy nyúl ugrott ki a bokorból s el­kezdett futni a mezőn. Jól puskalövésre adta magát, de barátom a beszélgetés miatt nem volt lövésre készen s eleresz­tette a nyulat. Don felnézett rá, aztán elkezdett futni a nyúl után. — Don ! Don !... — kiabált a gazda — Don ! Pfui Háás, fujhász, fujház ! Zurück! Zurück ! Don ! Nem hallottad, jössz visz­­sza rögtön ! -— kiabált neki magyarul, né­metül harsányan, dühösen, míg a kutyát végre vissza tudta téríteni. Sántítva jött vissza. — No nézd a gazebet, — mondta bará­tom — egyszerre eszébe jutott, hogy fáj a lába. A kutya úgy sántított, öröm volt nézni. A gazdája azonban nem örült. Azt mondja: — Már látom, ezzel is úgy járok, mint az elődjével, a régi Donnal. Mert ez a har­madik Don kutyám. Az elődjével tíz-tizen­­két évig vadásztam, akkor aztán már ki­bírhatatlan kényes lett, meg is öregedett, nem tudtam tovább használni s odaadtam apósomhoz nyugdíjba. Ott aztán a sze­gény öregeket valósággal terrorizálta. Ott élt náluk penzióban s olyan volt, mint egy kényes generális, aki hozzá méltatlan kö­rülmények közé került. Már az sértő volt reá, hogy tehénistállóban kellett aludnia. Reggel jött a konyhára, kaparta az ajtót. ugatott, de addig nem reggelizett, míg a szemét ki nem mosták. Akkor aztán csak azt az ételt ette meg, amit ő akart. Évekig élt az öregúréknál s ő volt a ház ura, min­dennek úgy kellett történni, ahogy ő akar­ta. Díványon feküdni, csak szobában ebé­delni s más efféle kívánsága volt, ha jó kedve volt... Egyszer körvadászat volt abban a határban s mégegyszer kivittem. Nagy tél volt. Egész idő alatt hűségesen és remekül dolgozott, de már öreg volt, ki­merült. Mikor éjjel hazajöttünk, az öreg; Don nem volt sehol. Nagyon megijedtem s sajnáltam s fáklyásokat küldtem ki, hogy keressék meg. Hiába keresték, nem találták meg sehol. Csak harmadnap lelték meg egy hófúvásban. Lefeküdt és beásta magát, bekaparta magát hóval s ott fa­gyott meg. Mint a hős, a csatatéren akart meghalni. Lassan megtelt a fogolygyüjtő-szíj, már öt fogoly, hat fácán lógott benne a kocsi oldalán, a bakon is két nyúl feküdt s el­határoztuk, hogy hazamegyünk ebédre. A kutya újra odaugrott, fel a lábunk­hoz. Megint az a komédia volt vele. nem lehetett csak a. legnagyobb erőszakkal a bakra parancsolni. — Nem szeret a dögök mellett, — mond­ta a barátom. —- Nézd meg, mit csinál. A kutya mérgesen mászott fel a bakra s úgy helyezkedett el, hogy a döglött nyu­­lakhoz még a szőre szála se érjen. — A legelső Don nevű kutyám is érde­kes eset volt. Egy barátomtól kaptam ajándékba, egy gróftól. Egy évig volt ná­lam s nagyon rendesen viselte magát, igen megszerettem. Egy év múlva történt, hogy a régi gazdája eljött hozzám s amint meg­jelent, a kutya rögtön hozzárohant. Azt látni kellett, azt a boldogságot, ahogy örült neki. A nyakába ugrott s egy percig el nem maradt tőle. Mikor kimentünk vadászni, mintha én nem is lettem volna, egyáltalán nem törődött velem, csali a régi gazdájá­nak szolgált s azt úgy meghatotta, hogy mikor elment, a kutya annyira sírt, hogy meghatotta s kért, hogy adjam vissza ne­ki a kutyát, ad helyette egy másikat. Oda­adtam. Küldött is helyette egy másikat, egy nemesvérű külföldi vizslát, az volt a második Don, amiről az előbb beszéltem. Mikor hazaértünk, a kutya lemászott a kocsiról, odaállott elébünk és tátotta a száját. — Tudod mit akar ?. .. Az asszonyának dicsekedni... Ha így hazajövünk, részt kért a zsákmányból s azt ő viszi az asszo­nyának. Adtak neki egy nyulat, azt ő a szájába vette s sántító lábbal ment vele előre. Most már megint fájt a lába, alig bírta cipelni a nyulat, de bevitte s letette a háziasszony lába elé, aki meg-veregette a nyakát. Akkor egy nagyot ugrott, szaladt a kony­hába, ahol kimosatta a száját, amely tele volt vérrel s tollal s mikor megtisztálko­dott, bejött s lefeküdt a lábunk elé s csön­desen hallgatta az ebédelőtti diskuráláso­­kat. Mélyen meghatott s valami csöndes, me­leg szeretetet éreztem az állattal szemben, akivel így találkoztam a munkában, a ba­rátságban és va’ami töké’etcs lelki életben.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom