Kanadai Magyarság, 1955. január-június (5. évfolyam, 1-26. szám)

1955-02-19 / 8. szám

V. 8. sz. 1955. február 19.

2

KANADAI MAGYARSÁG

KANADAI

(tyliUuUtUl

Szerkesztőség és kiadóhivatal: 362 Bathurst St. Toronto. Telefon: EM-3-7678. Laptulajdonos-főszerkesztő:

KENESEI F. LÁSZLÓ Megjelenik minden szombaton Előfizetési árak : egész évre $5, fél évre $2.75, egyes szám ára 10 Cent.

Amerikában : egész évre $6, fél évre $3.25.

Más külföldi államokban, 6 amerikai dollár Válaszbélyeg nélkül érkezett levelekre nem válaszolunk ! Felhívás nélkül beküldött kéziratokat nem őrzünk meg és nem küldünk vissza.

CANADIAN HUNGARIANS

Editor in Chief and Publisher LÁSZLÓ F. KENESEI Published every Saturday Editorial and Business Office :

362 Bathurst Street, Toronto, Ont., Canada. Telefon: EM. 3-7678.

A TÖRTÉNELEM SZEKERE

kátyúba jutott. Soha a múltban — amint lassan kialakulni látszik — ilyen furcsa krízis még nem sújtotta a világ alakulását. Régen, ha a diplomácia kimerült, a fegyverek jutottak szóhoz. Itt-ott egy görbe királyi tekintet, egy sértés, egy merénylet elég volt egy háború kirobbantásához. Egy angol állampolgár megsértése, letartóztatása feszültté tette a diplomáciai helyzetet. “Könnyű” és “szép” ideje volt ez a történelemnek.

Még pár évvel ezelőtt úgy látszott, hogy ha a helyzet "megérik” s az oroszok nem engednek világuralmi törekvéseikből, akkor fegyveresen lesz kénytelen a nyugat ezeket az aspirációkat letörni. Ebben mindenki egyetértett és a fegyverkezés szükséges arányban folytatódott. A preventív háború gondolata is igen népszerű volt — ha az ellenfél nem hagyná abba a mértéktelen fegyverkezést — és nagyon nagy pártja volt egy időben az USA-ban. Minden hazájából elkényszerített embernek, minden elnyomott nép fiának titkos reménysége volt a diplomáciai lehetőségek meghiúsulásának esetében a fegyveres megoldás, hazájának felszabadulása érdekében. Sokszor úgy látszott, hogy a nyugat, ha tárgyalásokkal sehogysem boldogul,hajlandó ezt az utat választani Ezek az idők, úgy látszik, elmúltak.

Formóza esetében a helyzet minden eddiginél kritikusabb lett s ez nem az utolsó kiélesedése a két nagy rivális : az USA és Oroszország közötti viszonynak. Háború mégsincs. Itt-ott lövöldöznek ugyan, de komolyan sehol sem indult meg a harc, pedig az ellentétek áthidalhatatlanok. Vöröskína esete tulajdonképen csak epizód a két nagyhatalom viszonyában, mely sokrétű és komplikált. A kérdések sokkal súlyosabbak, mint Quemoy, vagy a parti szigetek kiürítésének kérdése, avagy Formosa feladása, esetleg neutralizálása.

Vörös- és Nemzeti Kína csak előretolt állása a két nagy riválisnak s szinte komolytalan színháznak tűnik, mikor a két jelentéktelen felet tárgyalni hívják, s hol az USA, hol Oroszország közvetít és próbálja az ellentéteket a kettő között “elsimítani”. Vörös Kína semmit nem tud tenni Oroszország nélkül, hajóhada a 7-ik flottával szemben egy papírcsónak, — hangyaboly, Csiang-Kai-Sek pedig teljesen harcképtelen amerikai fegyverek nélkül.

Az ellentétek áthidalhatatlanok, nem is lehet ezeket “békésen” megoldani.

Formóza nem őskínai terület s az amerikaiak biztonsá-' guk érdekében nem adhatják fel ezt a fontos pozíciót, látván a vörösök állandó, minden eszközzel próbálkozó erőszakos terjeszkedését. Vörös Kínának viszont égy hatalmas formózai hadsereg állandó szálka és életfenyegetés a szemében, biztonsága addig egy kacsalábon forgó vár, míg szomszédjában egy ilyen tekintélyes, jól felszerelt ellenforradalmi hadsereg él.

**

$

A németek országa ketté van szakítva. Egymás ellen uszítják őket. Általános, igazságos választások elérhetetlenek, farkasszemet néz egymással a két Németország. Az ellentétek áthidalhatatlanok. Ne beszéljünk a többi kilenc leigázott országról, ahol általános választásokat kellene tartani, s ahol végleges békeszerződést kellene már egyszer kötni a háború után 10 évvel.

És még sincs háború.

A világot igen kevés bölcsességgel kormányozzák, mondták már a régi rómaiak is. Nem, mintha kevés volna a bölcs ember, hanem mert az események buták, s kiesnek a bölcsek

kezéből. ............

Lehetett volna máskép is, nem kellett volna “idáig” jutnunk, az oroszokat könnyű lett volna még par évvel ezelőtt megverni, könnyű lett volna a békét úgy megkötni, hogy az oroszok ne tarthassák megszállva fél Európát — mondják a bölcsek, akik csakugyan “előre tudták”.

Ma is az okos emberek tömege keresi a megoldást, de nem fogják megtalálni: Churchill, Nehru, Pearson, Eden, Dulles állandó tárgyalásokkal, végnélküli konferenciákban keresik a kibontakozás lehetőségét. Sok hiba történt a múltágyú áll s az van alája írva : Ultima ratio regum, (a hatajlom utolsó eszköze). Egyszerű volt minden ezelőtt : az utolsó I eszközt alkalmazták, ha minden más hiábavaló lett.

De mi történik ma ? Fenyegetés, ágaskodás, végnélküli ídegharc, összpontosítás, hajóhadak, nagy hadseregek mozgósítása, de csak “eddig”, tovább nem !

Amerika nem kockáztathat, jólét, bőséges nagy ország, “piacok szerzése” nem ér meg egy mai háborút, míg életére nem törnek : vár. Oroszország nem akar háborút, mert még nem tart ott s nagy fejlődésre van még addig szüksége, ha egyáltalán szüksége van, vagy lesz egy háborúra. Talán a hidegháborúval is eléri céljainak nagy részét.

Ha az események kiélesednek, az összes nagyfejűek öszszebujnak, konferenciáznak, közvetítenek, békítenek, repülnek, utaznak, egyengetnek. A fegyverek azonban hallgatnak.

Ezt a furcsa krízist ezen a ponton lehet csak és kell vizsgálni. Egy nagy átalakuláson megy át az emberi történelem, csak észre kell venni : a fegyverek felmondták a szolgálatot ! Nem szabad ezen meglepődnünk, csak tudomásul kell vennünk, ahogy a világ vezetői látszólag már tudomásul is vették.

A fegyverek neutralizálták és túlélték önmagukat : borzalmas pusztításuk minden győzelem nyereségénél nagyobb kockán forog, nemcsak városok, országok, hanem az egész emberiség léte. Senki sem mer a fegyverekhez igazán hozzányúlni. Addig fejlődnek csak a nagy ellentétek — soha nagyobbak nem voltak a történelem folyamán — konzequenciái, míg a fegyverekhez nem kell nyúlni. Hiszen az atombombát esetleg ki lehetne kapcsolni a háborúból, ahogy a mérges gázt is automatikusan kikapcsolták a második világháborúból, de egy félig már esetleg megvert, elkeseredésében nem válogatós hatalom nem fog gondolkodni, hogy használatával megkísérelje megmenteni kockán forgó létét. És ki tud várni eddig a pillanatig, mikor órákon múlhat országok létezése ?

Az események azonban futnak tovább. Nem fog megállni az atomfegyverek miatt semmi. Az atombomba is hozzátartozik ugyan a történelemhez, de nem az atombomba csinálja a történelmet, hanem a történelem az atombombát.

A történelemnek más eszközt kell úgylátszik kitalálni a jövő felé vezető utak, az áthidalhatatlan ellentétek megoldására s azt ki is fogja termelni önmagából, mint a kagyló a gyöngyöt, ha homok került az élő testbe. A legutóbbi napok eseményei máris, mintha azt mutatnák, hogy vannak más eszközök is, van talán más megoldás is. Egy még feszültebb idegháború következik : a Malenkov-Bulganin eset jelentősebb, mint a kínai feszültség, mintha egy idegszakadás történt volna az orosz idegrendszerben. Valahol el kell szakadni a csontokig tulfeszült idegeknek, ha az egy nemzeti idegrendszer is, ha hosszabb is az útja ennek az életre-halálra menő sakk-matt játéknak — akkor is, ha a fegyverek felmondták a szolgálatot. Vagy talán annál inkább.

J. K.

4* 4* 4* 4* 4« 4* 4* 4* 4* 4* 4* 4* 4* 41 rí? 4* 4* 4* 4» 4* 4* 4* 4* 3? "AUTOMATION" - IPARI FORRADALOM

AZ ÉRDEKLŐDŐ SÉTATÁRS

Irta : Szitnyai Zoltán.

Sietve átvágtam az utca másik oldalára. De ő már megpillantott. Néhány “helló”-t hajított utánam. Úgy tettem, mintha nem hallanám. Aztán keresztnevemet bömbölte :

— Dezső ! Dezső !

Nem vettem tudomásul. Más Dezső is akad ebben az osztrák városban. Végül vezetéknevemet röpítette utánam. Tenorjának dinamikus hangszórójával bemutatott a járókelők sokadalmának. Ez megállásra kényszerített. Úgy tettem, mintha nagyon örülnék és mosolyogva fordultam feléje.

Kövéren, kipirultan és lihegve döcögött át az úttesten. Szokása szerint olyan megállapítással kezdte a társalgást, amit nem öröm hallani.

— Meghíztál, alaposan meghíztál öregem.

Balkarjának vaskos horgonyát a karomba

akasztotta és bekapcsolta a motort. Úgy vitt magával, mint oldalkocsiját a kerékpár. Ajkainak húsos szelepe szuszogva fújtatta az ingerkedő szavakat :

— Alig hittem a szememnek, amikor megláttalak.

Fanyar mosollyal védekeztem :

— Talán ez a kabát teszi. Amióta nyugaton vagyok, másokra szabatom a ruháimat, hol Kanadában, hol meg Amerikában.

— Te csak ne védekezz. Ami igaz, az igaz. Nem szégyen kövérnek lenni. Én sem szégyenlem, hogy az vagyok.

Ráhagytam. Ezzel az emberrel szemben a védekezés egyetlen mójda az, hogy kikapcsolom hallószervem működését. Egyszerűen nem veszek tudomást róla. Mintha nem. is lenne. Aztán egyebet sem tettem, mint az ő létezésével viaskodtam. Fárasztott a karja, idegesített vékony gégehangja. Legalább ne velem vitetné magát. Egyre bosszúsabban feszengtem, apró mozdulatokkal húzkodtam íkijjebb a karomat, de ő az utolsó pillanatban tetten ért és valósággal magához bilincselt. Végül fellázadtam.

— így talán kényelmesebb, — mondtam nagyon határozottan.

Megsértődött. Elszótlanodva tett néhány lépést. Némán szuszogott, fújtatott. Meg kell torolnia lázadásomat. Törte a fejét. Válogatott lehetőségei között. Aztán visszatért arra, amivel kezdte. Tudta, hogy mi sem kellemetlenebb, mint ismételten hallani azt, ami kellemetlen.

— Szóval egy kis kappanhájat növesztettél — és elégedetten megtapogatott. — Hja, ez már így van, a mi korunkban.

— Hogy-hogy a mi korunkban ? — és ingerülten húztam fel a szemöldökömet. Hiszen ez az alak legalább tíz évvel idősebb nálam.

— Csak nem akarod letagadni azt is, hogy egyidősek vagyunk ?

— Le-ta-gad-ni ?. .. Azt is ?. . . Az előbb sem tagadtam le semmit. Egyébként pedig legalább tíz évvel vagyok fiatalabb nálad.

— Nálam ?... Te ?. ..

Megnézett és megállt. Hosszan, jóízűen nevetgélt. Kövér teste zötyögött, hájas arca lilásan kivörösödött. Féltem, hogy megfullad. Még a halálba neveti magát ez az áldott jó ember.

— Csillapodj — mondtam és elővettem az útlevelemet. — Ebből láthatod, hogy semmi okod sincs a nevetésre.

AMERIKA

VÁMPOLITIKÁJA

Az amerikai vámpolitikát a kongresszus legközelebbi ülésszaka felülvizsgálás alá veszi. Nem könnyű dolog lesz olyan elvekben megállapodni, amelyek a belföldi követelményeket és a külföld várakozásait is kielégítik.

A tizenkilencedik század első felében a vámok felállításának egyetlen célja az volt, hogy a kincstárnak jövedelmet biztosítsanak. Még 1860-ban is, amikor Amerika még csak mezőgazdasági terményeket produkált, a vámok igen alacsonyak voltak. De az 1860-as és 1910-es évek között felállított uj iparágak vámvédelmet igényeltek az izmos európai iparvállalatokkal szemben. Különösen Angliának, Európa legerősebb iparországának versenyétől kellett a honi ipart megvédeni.

Az első világháború kitörése Amerikát sok fontos anyag forrásától vágta el. Igen fontos vegyianyagokat, orvosságokat nem lehetett Németországból behozni. Hogy a belföldi vállalkozást ez anyagok előállítására serkentse, az amerikai kongresszus erőteljes vámemelésekhez kezdett. 1930-ban a SmooNHawley Act a tételeket a legmagasabb színvonalra emelte fel. Ez a törvényhozás a republikánus párt kezdeményezésére történt és azóta is ez a párt az, amely a magas vámtarifát pártolja.

Az 1934-i demokrata kongresszus vámleszállításokba kezdett, a kölcsönösség elvén állva ; minden országgal szemben, amely a saját tarifáit leszállította, Amerika is méltányosabb tételeket szabott meg. A második

Feltette pápaszemét és elkomorodva nézte adataimat. Dühítette, hogy csatát vesztett és vissza kell vonulnia. Nem ezért lasszózott magához ! Elgondolkodva adta vissza útlevelemet, majd rámhunyorított vizenyős szemével :

— Nagy kópé vagy öregem.

— Miért lennék nagy kópé ?

Valójában azt szerettem volna felelni, kogy

kópé az öregapád.

Aprókat nevetett.

— Mondjuk, hogy ügyes. Sikerült megfiatalíttatnod magad.

— No hallod ! Csak nem tételezed fel, hogy okmányt hamisítottam ?

Ennél is jobban dühített, hogy öregebbnek tart magánál.

— Most én mondom, hogy csillapodj — és megveregette a vállamat. Láthatóan élvezte, hogy kihozott a sodromból. — Hiszen én csak vicceltem. Te azonban nagyon megöregedtél, amióta nem találkoztunk.

Nem feleltem, ő azonban szórakozni akart. Természetesen az én rovásomra. Tovább érdeklődött :

— Különben, hogy megy sorod ?

Mindenki tudja, hogy cudarul, de ha bevallom, a nyakamba borul örömében.

— Remekül, még soha az életben ilyen jól — feleltem hát vidoran. — Az ősszel egy kisebb utat tettem Franciaországban és tavasszal Olaszországba készülök.

— Érdekes, — felelte rosszkedvűen és gyanakodva nézett rám. Nem mintha elhitte volna, amit mondtam, hanem mert gyanúsnak találta, hogy nem panaszkodom. Ez azt jelenti, hogy ha nem is megy jól a sorom, de meg vagyok valahogy. Neki ez is sok. Gondtalan élete élvezéséhez tartozik, hogy mások gondokkal küzdjenek. Elhúzódott, léptei lelassultak. Türelmének mérlege betelt. Már csak azon törte a fejét, hogy mivel bocsásson utamra. Válogatott gazdag gyűjteményének leltárában. Elmosolyodott, amikor megtalálta a leghatásosabbat. Megállt és bucsúzkodó mozdulattal nyújtotta a kezét. Csak megemelte, hogy eléje járuljak az engedélyezett kézfogásra.

Én is így tettem. Két egymásnak szegezett kar lebegett a levegőben, két mozdulatlan és nyitott tenyér.

Köhintett és gúnyosan görbültek el az ajkai. Neki így is jó. Amit még mondani akar, ahhoz kézfogás sem kell.

— No és mikor vándorolsz ?

Ezt tőrdöfésnek szánta. Pontosan tudta, hogy tüdőfoltom van és talán soha az életben ki nem vándorolhatok. Legfájóbb pontomon akart megsebezni.

Engem azonban jókedvűvé tett, hogy közös sétánk végétért. Közelünkben német rendszámú kocsi ajtaját tárta ki a sofőr és jó ismerősöm, idősebb elegáns úr közelített a kocsi felé. Kaján ötletem támadt.

— Kivándorlásról szó sincs ! — nevettem fel. — Épp ott jön a társam, akivel gyárat vettem Münchenben. Vele megyek most a kocsinkon.

Biccentettem és máris német ismerősömhöz léptem. Arra kértem, hogy vigyen magával egy darabig. Az elrobogó kocsi ablakából visszaintettem sétatársamnak.

Az a járda szélén állt kövéren és" megkövültén. Holnap már tudja, hogy nem mondtam igazat, de mégsem viheti magával azt a cudar örömét, hogy ismét sikerült rossz perceket szereznie valakinek.

világháború uj elhatározásokat követelt. Az amerikai vámpolitika a világ külpolitikájának szerves része. Barátokat vagy ellenségeket szerzünk, biztonságunkat és barátaink biztonságát érintjük vele. A külföldi vállalatokat képesekké kell tennünk arra, hogy amerikai cikkeket vásárolhassanak és hogy saját közgazdaságukat fellendíthessék. A vámegyezmények ennélfogva sok esetben az 1934-es színvonal alá nyomták a tételeket.

Az 1955-ös kongresszus fogja eldönteni, folytassák-e a vámcsökkentéseket, vagy fordítsák-e vissza az irányzatot. Eisenhovrer elnök további csökkentést javasol, hároméves szerződésekkel. Az előző kongresszus egyéves kiterjesztést engedélyezett csak, amely június végén lejár.

Az elnök javasolni fogja a “Buy American Act” módosítását is, amely kormány rendeléseknél 25% kedvezményt biztosít a belföldi szerződőknek. Valószínű, hogy a Genf ben legutóbb 35 nemzet által elfogadott elvek alapján fogja a vámok leszállítását kérni.

A törvényhozás véleménye megoszlik e kérdésben. Sokan azt vitatják, hogy a külföldnek már nincs szüksége támogatásra, mások a belföldi fogyasztókat kívánják védeni az iparvállalatokkal szemben. Az életszínvonal emelését remélik a vámok leszállításától, mások azt hangoztatják, hogy az iparvállalatok védelme a munkásság védelmét is jelenti.

Érdekes lesz, vájjon a demokrata párt, amely hagyományosan az alacsony vámtarifa híve, támogatni fogja-e az elnököt a tételek leszállításában ?

i