Kanadai Magyarság, 1954. január-június (4. évfolyam, 1-26. szám)
1954-04-24 / 17. szám
Még jönni fog, meg jönni kei], Egy jobb kor, meiy után Buzgó imádság epedez Százezrek ajakán. V örösmarty C a n a d a’ s largest Anti-Communist weekly in the Hungarian language Edited and Published at Szerkeszti Autorized as Second Class Mail 362 Bathurst St., Toronto KENESEI F. LÁSZLÓ Post Office Department Ottawa 4 évfolyam 17 szám. Ára : 10 Cent. Toronto, 1954 április 24 MAGYAR GONDOLAT kt u sa m ucuPE Irta: Kenesei F. László. Nehéz volna megfogalmazni, körülírni, hogy mit jelent, mit akarunk vele kifejezni és mégis mindannyiunk lelkében benne él, szivünket ez dobogtatja és életünknek ez ad értelmet. A magyar gondolat nem divatos jelszó, nem a két világháború szülötte és még csak nem is politikusok találták ki. A magyar gondolat több, mint ezer év előtt született, akkor, amikor őseink meghódították azt a földet, amit úgy hívnak, hogy Magyarország. A magyar gondolatot nem mindig értelmezték helyesen és többször is visszaéltek vele. A lényegen ez mit sem változtatott, mert ahhoz, hogy a magyar gondolatot kiirtsák, először a magyarság lelkét kellene megölni. Ez a gondolat azonban ma mégis veszélyben van, még pedig Amerika földjén, illetve itt Kanadában. Miben áll ez a veszély, amelyre gondolunk? A választ nem nehéz megadni! Bármerre járunk régi kanadás magyarok között és beszélünk gyermekeikkel, megkapjuk rá a választ- Nem azért, mert a második nemzedék már csak törve beszéli anyanyelvűnket, hanem, mert lelkében már nem él a magyar gondolat. Szüleiktől még úgy ahogy megtanultak magyarul, lelkiviláguk, életfelfogásuk azonban már teljesen kanadai. • ~ XX Amikor mindezeket megállapítjuk, nem tesszük ezt bántó szándékkal. Már csak azért sem, mert nagyon jól ismerjük annak p, 25-30 évvel ezelőtt bevándorolt magyarnak az otthoni életét és az itteni küzdelmeit is. Vájjon milyen nemzeti öntudatot nevelhettek volna gyermekeikbe ezek a magyarok, akiknek az otthoni élete a napi robotban, az itteni kenyér utáni hajszában telt el, hisz a legtöbbje ahhoz a társadalmi réteghez tartozott, amely a legjobban érezte a gentry Magyarország feudális és antiszociális rendszerének minden bűnét és hibáját. Mikor éppen ezekből kifolyólag kénytelen volt nyakába akasztani a vándortarisznyát és elindulni az újvilág felé, annak a reményében, hogy ott majd egy tisztességesebb életet tud magának teremteni, ismét csak robot, szenvedés és megalázás jutott osztályrészéül. Ez a robot talán még kegyetlenebb volt, mint az otthoni, mert itt még csak beszélni sem tudott, itt nem értette meg, amikor szidták, vagy nagyritkán dicsérték s elkeseredésében legfeljebb csak káromkodva emlékezett arra a földre, ahol született. Melyikünk nem ismeri azt a sajátságos magyar vonást, hogy szidjuk azt, akit szeretünk. Gyógyíthatatlan szokás ez és ha valaki ki akarná nevelni belőlünk, az éppen olyan vállalkozásba kezdene, mint az, aki kávéskanállal akarná kimeríteni a tenger vizét. Mikor azután hosszú évek múlva — megfeszített munkájuk eredményeként — egy kissé egyenesbe jöttek, kis otthonra, házra tettek szert, már a gyermekeik is felnőttek. Most talán már lett volna idejük, hogy megbékült szívvel az otthonról, az édes anyaföldről beszéljenek nekik, de ekkor már mindez gyermekeiket nem érdekelte, mert már elrabolta őket az idegen szellem, amely nekik, természetesen, már nem is volt idegen. Fájó, nagyon fájó lehetett ezt az idegen érzést felismerni saját gyermekeikben. Teljes szivemmel együttérzek azokkal a régikanadás magyar testvéreimmel, akik elkeseredve panaszkodnak, hogy ha magyarul szólnak gyermekeikhez, azok angolul adják meg a választ. A pár éves itt létem alatt nem egy esetben voltam szemtanúja annak, amikor az ilyen elkeseredett magyar apa ököllel támadt a fiának, mert az nem volt hajlandó magyarul beszélni. Pedig nem hibás a gyermek, mert ő nem tehet arról, hogy angol pajtásai között nőtt fel és angolul tanult imi és olvasni- Nem az ő hibája, hogy nem tanulta meg, ki a magyar és hogy nem kell szégyelni a magyarságot, mert ha megtanulta volna, úgy egészen biztos, büszkén vallaná magát magyarnak, büszkén még akkor is ha ezt tört magyarsággal tenné, mert a nyelve helyett a szive beszélne, amelyet a magyar gondolat hevítene. Azért ne bántsuk őket és ne tegy ünk nekik szemrehányást. Nem bűnösök ők, mint ahogy sokat szenvedett szüleik sem azok. Ha valaki bűnös, akkor az a magyar balsors, amely ezer év óta tép, rúg és mardos bennünket. Pedig mennyi kincset, értéket és tehetséget adtunk a világnak és mennyivel többet tudtunk volna adni, ha egyik kezünkben nem kellett volna mindig a fegyvert tartani, hogy védjük magunkat és védjük mások szabadságát is. Ma, idegen földön már nem védhetjük magyarságunkat fegyverrel, de talán éppen ezért nehezebb az itteni feladat, mert itt nem ellenséggel kell harcolnunk, még csak nem is rosszindulattal, hanem egy nagy nép — saját szempontjából érthető és érdekeinek megfelelő — törekvéseivel, amelyek a bevándorlót érthető okból asszimilálni akarják. Ezért nekünk e népre és uj hazánkra nem is szabad haragudnunk, mert ha ezt tennénk, az igazságtalanság lenne, de az utat és módot mégis meg kell találnunk a megoldásra. Meg kell állítani a magyarság felszívódását az angol-szász nyelvtengerbe. Mi magyarok csak úgy egyszerűen nem mondhatunk le százezer kanadai és egymillió amerikai magyarról. Nekünk minden egyes magyar lélek veszteség, amely kiesik a magyar közösségből. Hogyan tudjuk a kanadai magyarság második és harmadik generációját a magyarság számára megmenteni? Erre kell megtalálnunk a választ! Lapunk, amely ezt a gondolatot felvetette, ezt a célt is kívánja szolgálni, a cél meglátása azonban még nem győzelem, gyakorlati formát csak akkor nyerhet, ha ennek érdekében az egész kanadai magyarság összefog. Ezért felkérünk minden egyházi, egyesületi vezetőt és magánosokat is, hogy szóljanak hozzá a kérdéshez és kezdjük meg a munkát azon az utón, amely a legrövidebben vezet a célhoz. Akiknek ereiben magyar vér folyik s akiknek szive a magyarságért dobog, azok tudják, hogy egyetlen perc veszteni való időnk sincsen. Ma, amikor egyre újabb és újabb bevándorlók érkeznek közénk — köztük tanárok, tanítók és egyéb intellectuel elemek — a megoldás nem is nehéz. Hiszen minden azon múlik, hogy meg tudjuk-e tanítani gyermekeinket — az angol mellett — magyarul is írni és olvasni s ezen keresztül magyarul érezni és gondolkozni. Magyar iskolákat kell teremtenünk gyermekeink számára, mert ebben van a megoldás. Tanárok, tanítók rendelkezésünkre állanak, akik szerény díjazás ellenében boldogan vállalják ezt a feladatot. Az a magyar szülő pedig, akiben él a magyar öntudat, szívesen áldoz annyit, amennyi szükséges ahhoz, hogy gyermekében hivatott elmék tovább ápolhassák a magyár gondolatot. • Főszerkesztőnk fenti cikke még indulásunk elején, lapunk második számában jelent meg. Az akkor párszáz példányszámban megjelenő kis újságunk nem juthatott el mai olvasótáborunk tiz százalékához sem. Ezért, és mivel a felvetett gondolat még ma, három év távlatában sem veszített időszerűségéből, ismét leközöljük. De közöljük azért is, mert itt Torontóban a Magyar Ház egyes vezetői, akiket az utóbbi időben “bemutattunk” olvasóinknak, és akiknek'a tevékenységéről még fogunk Írni, azt a hazug propagandát terjesztették, hogy a Magyar Gondolat című cikkében Kenesei F. László sértően ír az öreg Kanadásokról. így most az olvasónak a cikk elolvasása után módja lesz meggyőződni arról, hogy mennyire lehet hitelt adni a rágalmazóknak. A világpolitikai események hullámzásai rendszerint nem engedik meg, hogy hosszabban időzzünk egy-egy elszigetelt eseménynél. Az egyes ember szenvedése az újságok rovataiban rendszerint csak egy név, vagy egy statisztikai adat alakjában jelenik meg. Ha nem ismerjük az esemény hősét, továbblapozunk, s magunkban örülünk, hogy ezúttal nem minket, vagy hozzátartozóinkat sújtotta a történelem irgalmatlan ostorcsapása. De néha egy kép, amelyet a televízió, vagy a riporter lencséje örökített meg, többet mond, mint hasábokra terjedő politikai komentár. Ilyen megdöbbentő hatású volt az az arckép, amelyet az ausztráliai újságok fotográfusai közöltek egy orosz asszonyról, s amelyet mi a torontoi Globe and Mail április 20-i számának első oldalán láttunk. Az orosz asszony, akinek a neve Petrovné, a kétségbeesés, az aggodalom és a reménytelen lemondás keserű grimaszával arcán küzködik, hogy megszabaduljon két orosz rendőr-pribék karjaiból. Az egyik orosz rendőr, — “diplomata”, ahogy a Canberrái szovjet követség nevezi — mintha egyenesen A1 Capone orgyilkos bandájából lépett volna ki, míg a másik, apró disznószemeiben a butaság és fanatizmus semmitmondó szenvtelenségével, olyan mint a filmeken a Golem, vagy a tizedrangu európai kültelki színpadokon a kocsmai kidobó-ember. % ll Ez a szerencsétlen orosz asszony, aki ezzel a félelmet és őrületes rettegést visszatükröző arccal küzd, attól fél, hogy visszaszállítják szülőhazájába, a szovjetparadicsomba és hogy ott a legborzalmasabb kínzásoknak fogják kitenni bosszúból azért, mert férje, Petrov szovjet követségi tanácsos a Canberrái szovjet követségen, a szabadságot választotta. Petrov az elmúlt héten, mint ismeretes, otthagyta szovjet diplomáciai posztját, az ausztráliai kormány védelmébe helyezte magát, s mint egykor Gouzenko, fontos adatokat hozott magával arról az aljas kémszervezetről, amelyet a bolsevisták Ausztráliában éppúgy mint Kanadában és a nyugati világ minden részén, az emberek naivságának és butaságának kihasználásával fenntartanak. A követségi tanácsos disszidálása után a szovjet követség természetesen letartóztatta Petrov feleségét, aki ez ellen tiltakozott Majd két MDV-ügynök — természetesen diplomata útlevéllel ellátva — erőszakkal el- I hurcolta Petrovnét a sidneyi repülőtérre és j ott feltették az Indián át Moszkva felé szálj ló menetrendszerű repülőgépre. Petrovné a repülőtéren segítségért kiáltozott, s a lakosság, amelyben oroszul értő férfiak és asszonyok is voltak, megértette, mit sikoltott Petrovné: “Ne negedjetek emberek! Nem akarok a Szovjetbe visszautazni! Mentsetek meg a politikai rendőrség karmaiból, amig nem késő! SEGÍTSÉG!” • Értsük meg jól: Nem azért kért segítséget, hogy a Szovjet-paradicsomba utazhasson. Nem azért, hogy hazatérhessen szülőföldjére, a “csodás, gazdag, szabad” emberek országába. Nem azért ordított, mert el akarták szakítani attól a földtől, ahol eddig élt, s amelynek tanításait és kincseit születése óta magába szivta. Nem azért kiáltozott, hogy idegen emberrablók karmaiból szabaduljon. Hanem azért esdekelt segítségért, hogy azon a földön maradhasson, amelyet férje — 800 millió szerencsétlenből egyetlenegy, akinek sikerült — élete kockáztatása mellett önként választott. ..Kicsoda ez a Petrovné? Egy valószínűleg jelentéktelen szovjet asszony, aki bizonyosan mostanáig meg volt győződve arról, hogy a világ egyedüli boldog jövője: a Szovjet, a kommunizmus, ő valószinüleg elhitte azt, amit a bolsevizmus annyi nyugati szekértolója bután és oktalanul szajkóz, hogy az “igazi szabadság” nem nálunk nyugaton, hanem a vasfüggöny mögött van. S minthogy Petrovné meg volt győződve arról, hogy férje a világ legszabadabb országának a diplomatája a “dekadens” nyugat egyik országában, meg kellett volna vetnie a férjét, aki “elárulta” a lenin-sztalin-malenkovi rémuralmat, s inkább kisurrant a nyitvafelejtett ajtón. De Petrovné nem vetette meg a férjét. Petrovné a férjével szeretett volna együtt élni, úgy, ahogy az választott. Félelem nélkül szeretett volna élni egy országban, ahol az emberek megtanulták, hogy csak az Istentől szabad félniük. De ezt X bolsevista “szabadság” nem tűrheti. Markos rendőróriások, hónuk alatt gangster-pisztollyal, be tuszkolták a repülőgépbe. SEGÍTSÉG! kiáltja Petrovné, vagy csak zokogja a kétségbeeséstől elfúló hangon. Ezúttal visszhangra talált a segélykiáltása. Port Darwinnál, ahol a repülő leszállt, ausztrál detektívek erőszakkal elvették a siró aszszonyt “diplomata” őrzőitől, mert a nyugati világban senkit sem lehet szabadságától megfosztani, még diplomata útlevéllel a zsebben sem, még ismétlőpisztollyal a hónaalatt sem, még dollárezrekkel a táskában sem. De igenis ki lehet venni a fegyvert a nyugati detektívek kezéből azzal az aljas, áruló aknamunkával, amit az állandóan ismételt hazugságoktól megszéditett nyugati kommunisták kifejtenek. Az ausztrál közönség megértése — és a szerencsés földrajzi helyzet— letörölte Petrovné arcáról a szenvedés és a reménytelen rettegés torz kifejezését. De minden Petrovné, Kovácsné, Smithné, minden nyugaton élő, vagy nyugatra menekült asszony arcán kétségbeejtő biztonsággal meg fog jelenni ez a mindent megmagyarázó, mindenre fényt derítő grimasz, ha a nyugati kommunisták tovább dolgoznak a világrabszolgaság érdekében. Nézzétek Petrovné arcát, asszonyok, emberek! EZ A SZOVJET SZABADSÁG! Egy fiatal magyar honfitársunk tragédiája-----------o-----------Tanács József torontoi honfitársunk, a L’Europe vendéglő tulajdonosának veje a múlt héten két barátjával, Mihályi Lajossal és Mösszner Helmuttal medvevadászatra mentek Huntsvilletől 25 mérföldre északra. A három vadász külön csapásokon indult el és találkozót beszéltek meg. A találkán Tanács József nem jelent meg, s a keresésére indult csoportok munkája eredménytelen maradt. Helikopterek, repülőgépek, helybeli vezetők és számos magyar és kanadai férfi indult az eltűnt vadász kutatására. Hétfőn, Amerikai csapatszállitó-gépek i megtalálták a lábnyomait, amelyek arra vallottak, hogy Tanács József két éjszakán át össze-vissza bolyongott. Kedd reggel megoldódott a tragédia: a fiatal honfitársunk holttestét félig a mocsárba sülyedve megtalálták. Még nem derült ki, hogy mi okozta a halálát — lehet, hogy vadász-szerencsétlenség, lehet, hogy rémületében maga ellen fordította fegyverét. Szörnyű halála általános részvétet keltett annál is inkább mert Tanács Józsefet és családját úgyszólván minden torontoi magyar- ismerte és szerette. Indokínában Párisból nyert értesülés szerint, az amerikai hadsereg élelmiszert és lőszert szállít a Dien-Bien-Phu erődjéért hősi harcot folytató francia hadseregnek. Lapzártakor érkezett hírek szerint, ha a szükség ugykivánja, amerikai ejtőernyősök is befognak avatkozni a küzdelembe-Az amerikai kormánynak azt az elhatározását, hogy nem engedi a kommunizmus tovább terjedését Indokínában, a fenti intézkedések is igazolják. ANGLIA III POLITIKÁJA NAGYBRITANNIA MEGVÁLTOZTATTA ÁLLÁSPONTJÁT AZ EDC. KÉRDÉSBEN------------o----------Mint lapunkban már korábban beszámoltunk róla, az Egyesült Európai Hadsereg (Európai Védelmi Közösség) felállításának egyik legfőbb akadálya az volt, hogy Nagybritannia elvi okoknál fogva nem volt hajlandó csapategységeket idegen parancsnokság alá rendelni. Ez az álláspont most megváltozott. Az angol kormány kijelentette, hogy mindaddig, amig a Szovjet haderő fenyegeti Európa függetlenségét, angol haderő fog állomásozni az európai kontinensen, éspedig az EDC keretein belül. Ezenkívül angol légierők is be lesznek osztva az EDC- hadseregbe. A közjogi akadályok elhárítása céljából a brit kormány állandó politikai kiküldöttet fog kirendelni az EDC tanácskozásaira. Az angol kormány Fehér Könyvet adott ki a kérdésről, amelyben pontosan meghatározta azokat a harci egységeket is, amelyeket a közös európai hadsereg rendelkezésére fog bocsátani. Nagybritannia fenti lépése elsősorban arra szolgál, hogy a francia parlamenti képviselőket befolyásolja abban az irányban, hogy a francia kormány által már 1952-ben aláirt EDC-szerződést törvényerőre emeljék.
