Kanadai Magyarság, 1953. január-június (3. évfolyam, 1-26. szám)

1953-01-10 / 2. szám

KANADAI MAGYARSÁG 2 1953 JANUÁR 10. Mi történt az elmúlt hónapokban otthon ? GERő ÉS A MAGYAR GAZDASÁGI HELYZET ! Olvasóink írják (HOZZÁSZÓLÁS A “KANADAI MAGYAR MUNKÁS” 1952 DECEMBER 18-IKI SZÁMÁBAN MEGJELENT WELLANDI ESETHEZ). Múlt heti számunkban már részletesen foglalkoztunk a“K. M. Munkás” december 18-iki számában megjelent wellandi D.P.-k és kommunisták között lefolyt verekedésről az ottani Munkásotthonban. Cikkünknek óriási visszhangja volt és ren­geteg levelet kaptunk olvasóinktól. Ezekből közlünk az aláb­biakban egyet, amely épen Wellandból érkezett és az ügyet a magunk részéről ezzel le is zárjuk. Az ország komunista gazda­sági helyzetébe mindig csak közvetett módon tudunk bete­kinteni. A százalékszámokban közölt adatok nem adnak meg­felelő ellenőrzési lehetőséget. Gerő miniszterelnökhelyettes november 29-i átfogó helyzet­­ismertetése kedvező globális eredményadatokat igyekszik feltüntetni, amennyiben a be­széd szerint a teljes termelés egynegyedével lett volna több 1952 első tíz hónapjában, mint az előző év hasonló időszaká­ban. Ugyanakkor az egész be­széd egyetlen korholó és kö­nyörtelen kritika, a felgyü­lemlett rengeteg hiba és visz­­szásság feltárása. Már hozzá­szoktunk a kommunista haj­szolás hangjához, ez a beszéd azonban sokkat több volt en­nél. Olyan utolsó figyelmezte­tés féle, melyben magának Moszkvának hangját kell fel­ismernünk. Gerő röviddel az­előtt járt a szovjet főváros­ban s talán jogos a feltevés, hogy a beszédnek még további következményei is várhatók. Vezető állásokban lévő társai közül elsősorban Szíjártó La­jos építésügyi minisztertársát támadta. Ennek különös érde­kességet kölcsönöz az a körül­mény, hogy Szíjártó a mosz­­kovita garnitúra tagja, az első ilyen egyén, aki felett a süly­­lyesztő harangja megkondül­ni látszik. Gerő beszédének mezőgaz­dasági részében szintén az erős kritika hangja dominál. Újra megtudjuk, mekkora ne­hézségek között halad a kol­­lektivizáció, melyet viszont fékeveszetten erőszakolnak. Nagy Imre miniszterelnökhe­lyettes november 6-i nyilatko­zata szerint az ország szántó­­területének egyharmada van már kolelktivizálva. AZ “ŐSZINTESÉG” RUGÓI Gerő Ernő beszámolója megdöbbentő képet ad a ma­gyar mezőgazdaság jelenlegi helyzetéről. Kiderül a beszá­molóból, hogy az aszály és fagykárok valóban kivételesen rossz terméseredményeket okoztak. Fönnáll azonban az a probléma, vájjon most az eddig követett módszer meg­fordítottaként nem a termé­szeti katasztrófát teszik-e fe­lelőssé a mezőgazdasági vál­ság egyéb okai helyett is ? Bi­zonyos, hogy a súlyos mező­­gazdasági válságért ismét el­sősorban a kulákot teszik fe­lelőssé. De felelőssé teszik az egész egyénileg dolgozó pa­rasztságot, felhasználva még a mezőgazdasági szektor sú­lyos bajait is arra, hogy hely­zete súlyosbításával kénysze­rítsék a termelőszövetkezetek­be való belépésre. Az egyéni­leg dolgozó parasztság nem kap vetőmagot, ezt neki kell előteremtenie. Azokat a köve­teléseket, amelyekkel az egyé­nileg dolgozó parasztokkal szemben fellépnek semmivel sem csökkentették, a rossz termés és az ezzel járó vető­maghiány elleifére. De kiderül az is Gerő Ernő beszédéből, hogy hiába részesítették min­den lehetséges előnyben a ter­melőszövetkezeteket és álla­mi gazdaságokat a magángaz­daságok felett, a kollektivizált gazdaságok terméseredményei a legtávolabbról sem felelnek meg az állam által javukra ho­zott áldozatok nagyságának, sőt nem egy területen alatta maradnak a^ háttérbe szorított, sőt egyenesen üldözött egyé­nileg dolgozó parasztság ter­méseredményeinek. Túlzott lenne azonban Gerő Ernő be­számolójának sötét tónusából arra következtetni, mintha va­lóban a magyar mezőgazdaság végső katasztrófájáról lenne szó. Számba kell venni, hogy az eddigi szépítések és taga­dások után miért vázolja most ilyen ijesztő vonásokkal az uj miniszterelnökhelyettes a me­zőgazdasági termelés helyze­tét ? Bizonyos, hogy a magyar gazdaság szovjet parancsolói elégedetlenek a mezőgazda­­sági termelés eredményeivel. Gerő Ernő mint engedelmes szószólójuk, vállalja azt a sze­repet, hogy lefelé hangot ad a szovjet elégedetlenségnek. Ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy a mezőgazdaságra nehe­zedő kényszer és nyomás az eddiginél is erősebb lesz, a szovjettömb globális vonatko­zásában pedig azt jelenti, hogy Magyarországot az eddi­ginél is nagyobb mezőgazda­­sági kivitelre akarják kény­szeríteni. A rossz termés be­vallása tehát egyrészt mosa­kodás a Szovjetunió felé, más­részt pedig furcsa módon to-Szinte könnyeztem az elra­gadtatástól, amikor a napok­ban elolvastam a “Pravda” torontói kisöccsének cikkét a D.P. banditák garázdálkodá­sáról. Csodálatos, költői, fe­lejthetetlen ! Ez aztán az új­ságírói etika, vitaképes hang, a tősgyökeres lenin-sztálini .vonalhűség a zsurnalisztika útvesztőjében. Szinte magam­­előtt látom a cikk villámló­­szemű szerzőjét, — úgyis mint bérrabszolgát. — amint hab­zó szájával éppen háborog a D.P. “banditák” ellen. El tu­dom képzelni azt az igaz fel­háborodást, mellyel Biri néni és a többi bolsi barát fogadta a felháborító esetet. Sőt azt is elképzelem mennyivel job­ban örült volna a szerkesztő elvtárs úr, ha műfelháborodá­sáért rubel helyett dollárt kap, hiszen : “Jobb ma egy veréb, mint holnap. ..” No de hagy­juk, hogy mi lesz holnap. Be­szélgessünk inkább erről a ve­zércikkecskéről. Tudják elvtárs urak és höl­gyek, mi D.P. “banditák, im­portált fasiszta gonosztevők” csendes derűvel néztük eddig a maguk piszkálódásait. Tisz­tában voltunk ugyanis vele, hogy a patkányok akkor üvöl­­tenek a legjobban, amikor süllyed a hajó, vagy a bánya beomlani készül. Meg aztán azért is tűrtünk nyugodtan, mert az okosabb enged. Hazu­­dozásaikat pedig Arany János (cégéres kulák családból szár­mazó, fasiszta uszító zugfir­­kász) halhatatlan soraival ma­gyaráztuk : “De költőnek, bár lénye isteni, nemcsak szabad, szükség füllenteni”. őszintén szólva én magam, amikor, mint tapasztalatlan vábbi eredmények kikénysze­rítésének eszközévé válik. Végeredményben a mező­­gazdasági válság legfőbb áldo­zata a magyar helytállás kü­lönös értékes rétege : a ma­gyar parasztság. kezdő az első egy-két példányt elolvastam lapjukból egész ex­tázisbán voltam, mert ahogy maguk írnak amellett Verne fantáziája is eltörpül. A rubel pedig gurul és szolgái a pa­rancsokat gondolkozás nélkül teljesítik és menetelnek az ötödik hadoszlopban, hogy a keresztény világrendet elpusz­títsák. Elvtársak ! Van egy nagyon szép náci sláger, amelyik úgy kezdődik : “Es geht alles vor über”. A mi türelmünk is el­múlt,. de a humorunk is. Te­kintve, hogy mi nem vagyunk számtani haladvány, a mi tü­relmünk határa nem végtelen. Vagy mit gondolnak, meddig fogjuk tétlenül nézni és hall­gatni a piszkolódásaikat ?| Épen maguk, akik Európa mil­lióit tették tönkre. Tizenkét­­éves gyereklányok és tisztes­ségben megőszült matrónák becsülete, kirabolt templomok, ártatlanul kivégzett mártírok ezrei, a Sztálin-út 60, Katpol és Mozsár-utca stb. minden rémsége hirdetik e horda gaz­tetteit. De maguk, elvtársak, várják a diadalmas felszaba­dító Szovjet Hadsereget és ezt nyíltan meg is mondják. Vagy meddig élnek még vissza sza­bad hazánk türelmével ? Med­dig gyalázzák még büntetlenül az Istent, a Hazát, a vallást és mindazt, ami minden becsüle­tes embernek szent ? Vigyáz­zanak elvtársak, mert közel az idő, amikor ezt a szennyet és szégyenfoltot, amit maguk je­lentenek az emberiségnek a történelem: nyomtalanul el­söpri. Tisztában vagyunk azzal és ezt minden félreértés elkerü­lése végett nyomatékosan hangsúlyozzuk, hogy a régi kanadás magyarok legna­gyobb része ma is büszkén hirdeti a történelmi Magyar­­ország ezeréves hagyományait és ezért minden tiszteletünk és együttérzésünk az övék. Azonban .jól tudjuk, hogy kö­zöttünk, uj kanadások között is ott lapulnak az árulók, akik a kommunistákkal együtt fúj­ják a követ és ezeknek a ne­veit jól tudjuk. Most beszéljünk a “Mun­kás” szerint decemberben Wel­­landon lejátszódott “szörnyű­ségekről”. Nagybecsű lapjuk a következő címet adja a cikk­nek : “Békés bankettre rátörő D.P. banditákat vertek ki a Kossuth-fiók halljá-ból”.. Ez­után bámulatos regényírói vé­nával leírják, hogy ezek a “gyilkos banditák” hogyan tá­madták meg a békés bankette­­zőket. A névszerint említett Balogh Sándort és Kiss Jánost pedig olyan útszéli jelzőkkel illetik, hogy minden komoly embernek ökölbeszorul a keze. Elvtársak ! beszéljünk őszin­tén. Magukat és eszközeiket minden ember ismeri a vilá­gon. Aki a címet, majd gyalá­zatos cikküket elolvassa, a szemükbe nevet ennyi szemen­­szedett hazugság hallatára. Ugyan elvtársak, ha maguk úgy megverték volna ezeket a “gyilkos, fasiszta banditákat”, most örömtüzeket gyújtaná­nak és énekelnék az “Inter­­nacionálét”. De maguknak fájnak a rettenetes nagy po­fonok, melyeket kaptak, s me­lyek csak akkor értek véget, amikor jó bolsi szokás szerint, Kiss Jánost hátulról megszúr­ták. Pedig ezek a fiatalembe­rek nyugodtan és jószándék­kal mentek be a maguk vörös rongyokkal és Sztálin képek­kel díszített halijába, hiszen kiírták rá : “Magyar Otthon”. Maguk azonban csak az utcán olyan barátságosak, de ha har­minc-negyvenen vannak há­rom ellen, támadnak mint a farkasok. Ami pedig Balogh Sándort illeti, arra csak annyit kérde­zek : van-e olyan józanul gon­dolkozó ember, aki elhiszi, hogy valaki világos nappal az utcán kiabálja, hogy gyereke­ket és asszonyokat gyilkolt Hitler szellemében ? Nem elv­társak ! Az eset úgy történt, hogy maguk lesték Baloghot és amikor a Kossuth hall elé ért, kirohant egy elvtársnő és szóval tartotta míg maguk ki­hívták a rendőrséget és a fen­tieket hazudva nevezettet el­vitették. Ez az igazság. Most pedig elvtársak volna egy szerény kérésünk. Tüntes­sék el sürgősen Királynőnk ké­pét, valamint a magyar és a kanadai zászlókat termeikből. Díszítsék csak vörös rongyaik­kal sarlóikkal, kalapácsaikkal és postarabló nagybácsiuk ké­pével titkos pálinkakimérésü­ket. Azt pedig nagyon komo­lyan ajánljuk, nehogy ma­gyarnak merjék magukat va­lahol mondani, mert akkor az egész becsületes magyar társadalommal gyűlik meg a bajuk. •Jobban tennék, ha villáikat, Az első végzetes baleset új­év éjjelén történt Torontóban. A Bloor-Kingsway sarkán egy autó elütötte a 60 éves Wil­liam Busht és az 50 éves Myr­tle McGee-t, akik éppen át akartak menni az úttesten. Bush még a kórházba szállí­tása előtt meghalt, Myrtle McGee lábtörést és belső sé­rüléseket szenvedett. ** * Súlyos szerencsétlenséget okozott egy 14 éves torontói fiú, aki hajtási igazolvány és nagybátyja engedélye nélkül vezette annak kocsiját. A fe­lelőtlen suhanc a 7-es számú highway-n nekiment egy te­herautónak, mely felborult és a bennülő Mrs. Daisy Bryant 69 éves woodbridgei lakos életveszélyesen megsebesült. ** * Újév napján ünnepelte Hen­ry Featherstonhaugh torontói luxusautóikat, televíziós ké­szülékeiket és egyebeket itt­hagynák és lejnodva bérrab­szolgaságukról oda vándorol­nának, ahova vágynak és va­lók : a Szovjetunióba. Végezetül < elvtárs urak és hölgyek tanulják meg az alább közölt mozgalmi dalocskát, melyet emlékül írtunk a wel­landi bolsiknak ajánlva : lakos 104. születésnapját. A ritka jubiláns 12 éves korá­ban jött Dublinből Kanadába, emlékszik az 1867-es Confede­­ration-ra, résztvett az 1885-öe Riel forradalomban és megér­te az atomkort. Kijelentése szerint nem szeret a múlton ábrándozni, őt most is csak a jelen és a jövő érdekli. Soha életében nem ivott egy csepp szeszes italt sem és mindenkit erre int, aki sokáig akar élni. ** * William Evett Brown, aki újév napján a századik szüle­tésnapját ünnepelte, kijelen­tette, hogy a mai emberek tisztességesebbek és megbíz­hatóbbak, mint hajdan voltak s azzal vigasztalja a fiatalsá­got a jövőt illetőleg : “Don’t worry”. (Ne aggódjatok). Hát bizony, szeretnénk ennek az optimista örökifjúnak rózsa­színű szemüvegén keresztül szemlélni a világot... Wellandi bolsik dala (TEMPORA MUTANTUR, DE MI NEM !) Ma is csak legszívesebben ölne, Tizenkilencben Kun legénye volt. Papot akasztott, urat vert röhögve, S üres fejével Leninről csaholt. És Koreán, száz élet vámszedőjén Csak gúnyolódik. Ott volt csak erény A Doberdónak vérázott tetején. (Egy éve volt már akkor szökevény.) De itt csodálják, kultúránk vezére, Bolsi elvtársak fújják a helyét, S hogy jobbnak lássák, az Isten nevébe Kereszttel írja alá a nevét. S a cimborák, a vén terrorlegények Ámulva csüggnek bárgyú ajkain, S négy quart után már dünnyögik : “De mister Gondoljon ránk is, ha itt lesz Sztálin”. Tehát abban a reményben, hogy soraimat megszívlelik, maradok az elvtárs uraknak és hölgyeknek komunista kö­szöntéssel : Szabadság az el­nyomott Európának. VVVVVVVVVVVSA'VVVVWWVVSN'VWVVNA^V^AJVVVVVVVVWW** Újévvel fiigg össze... Szilvássy László : Mesék a Bryanszki erdőből..« (Részlet a szerző rövidesen megjelenő másodikvilágháborús harctéri naplójából). Tikkadtan poroszkáltunk Baranowka-felé a rogyásíg ra­kott szekerekkel. Pogány me­leg volt. Legalább ötven fok. A tengelyig érő homokban inukszakadtáig küzködtek de­rék konyicskáink a súlyos te­herrel. A század kétheti élel­miszer és lőszer ellátmányát szállítottuk. Helyenként olyan laza volt a homok, hogy sajátmagun­kat is bekellett fognunk a lo­vak mellé, különben nem tud­tunk előbbrejutni. Ennek meg­felelően arasznyira lógott ki a nyelvünk. * Még messze jártunk Bara­­nowkától. Közben volt egy kis falucska — Urnán — oda igye­keztünk mielőbb beérni, hogy kicsit megpihenjünk, lemosa­kodjunk, megitassuk a lovakat és úgy folytassuk az utat to­vább, hogy még a sötétség beállta előtt hazaérjünk. Éjszaka ugyanis kissé ve­szélyes arrafelé a mászkálás, legalább is akkoriban az volt, főleg megrakott szekerekkel. A környék tele Volt partizá­nokkal, rendszerint éjszaka hancúroztak, könnyen előfor­dulhatott, hogy lecsapnak a karavánra. Nappal mégcsak elszórako­zott az ember velük, ha meg­támadtak bennünket, de éjsza­ka, — tudja fene — nem szí­vesen hagytam magam mo­lesztálni, ha nem volt feltétle­nül szükséges. Hajnalban indultunk és most már erősen túljártunk az ebédidőn. Útközben sehol egy falu, sehol egy tanya, se­hol egy kút, csak irdatlan nagy erdők, hatalmas puszták, por, homok és meleg, agyfor­raló, tikkasztó, pokoli forró­ság. Ivóvizünk már régen nem volt, illetőleg az én kulacsom­ban volt még, de büdös volt és meleg, hát csak baktattunk szótlanul, cserepes ajkakkal, káromkodva olykor, torony­irányt. A falu már közel volt, de az út annyit kanyargott ide-oda, jobbra-balra, hogy négyakkora volt a távolság rajta, mint amennyinek lég­vonalban látszott. Azonban minden véget ér egyszer, még az orosz utak is és lassacskán ugyan, de mégis­csak bevánszorogtunk Uman­­ba. Az első kutat megroha­moztuk, a békákat kidobáltuk a vödörből, — volt vagy nyolc darab benne — és ittunk, mint a szivacs. Miután tele­szívtuk magunkat, megitattuk a lovakat, aztán lehevered­­tünk egy kicsit az árnyékba, pihenni. Jóska a csicskásom, meg Kázmér a lovász nem csatla­koztak a heverő részleghez, hanem régi “jó” szokásukhoz híven elindultak egy kicsit “felderíteni”. Hagytam őket. Akinek ilyen melegben még kedve van a lányok után járkálni, az meg­érdemli a sorsát. Attól nem kell sajnálni. Hát, hogy mit “derítettek fel”, mit nem, .azt nem tudom, de mikor indulásra visszatér­tek, igen ragyogott a szeme mind a kettőnek és szokatla­nul bőbeszédűek lettek, pedig elég csendes volt amúgy mind­egyik. Nem kellett nagy szak­értelem hozzá, hogy kapásból megállapítsam, miszerint be­­vodkázott a két gazember. Ezt annál is könnyebb volt megál­lapítani, mivelhogy méterek­re bűzlött belőlük az orosz ré­papálinka átható, undorító szaga. Nem sokat törődtem velük, inkább mulattatott a dolog, mert pálinka nélkül is elég meleg volt, hát még úgy, ahogy ők kinéztek. De, hogy­­hogynem, egyáltalán nem iz­zadtak a csibészek, sőt egyre jobb kedvük kerekedett. Mire alkonytájt beérkeztünk Bara­­nowkára, már úgy daloltak, hogy majd megszakadtak be­le és annyit csókolóztak, hogy a gyanútlan szemlélő joggal fiatal házasoknak nézhette volna őket, ha történetesen nem katonaruhát és szakáit visel mind a kettő. Mint kiderült, az ihletet azokból az üvegekből merítet­ték, amelyek Baranowkára ér­ve a kenyérzsákjaikból kerül­tek elő, — üresén. Szóval, mit takargassuk és szépítsük a dolgot, részegek voltak, mint két malac. Zokog­va esküdöztek egymásnak két csók között, hogy akármelyi­kük halna meg előbb, a másik mellé temetteti magát, vagy ha ezt nem engedné meg a fő­hadnagy úr, akkor elemésztik magukat egy sötét erdőben. Ezen a gondolaton aztán annyira meghatódtak, hogy egymásra borulva zokogtak vagy félórahosszat, de olyan szívettépően, hogy talán bele is pusztulnak a nagy bánatba, ha közbe oda nem jön Kondor őrmester, aki a századdal Ba­­ranowkán maradt házőrzőnek, míg én távol voltam. Alantas tisztem ugyanis nem volt, egy hősihalált halt, három pedig sebesülten feküdt a kiewi tábori kórházban. Mondom, odajött Kondor és ez a tény pillanatok alatt ki­józanította őket, már ameny­­nyire egyáltalán szó lehetett a kijózanodásról. Mert az ördögtől nem fél­tek, de Kondortól nagyon. Kondor lejelentkezett, át­adta a postámat és két kis sze­­retetcsomagot, amit a postá­val együtt küldtek ki az ez­­redparancsnokságtól. Keveset küldtek, — jelentette — két embernek jut egy csomag. Jós­kának, meg Kázmérnak egy és a másik nekünk, már mint Kondornak, meg nekem. Azzal Kondor elment, én meg odamentem a közben igen elcsendesedett két búsuló ma­gyarhoz a csomaggal és oda­adtam nekik, hogy osszák el. Vesztemre. Bevonultunk a szállásunkra és most azon kezdtek tanakod­ni, hogy hogyan osszák el a csomagot. Ki nem bontották ugyan, csak letették az asztal­ra és úgy töprengtek fölötte, hogy, hogy lenne a legigazsá­gosabb az elosztás. Közben ki­derült, hogy a kulacsaik még tele vannak pálinkával, hát ittak egyet, hogy jobban tud­janak gondolkodni. Ennek viszont az lett a kö­vetkezménye, hogy nagylelkű­­ségi rohamot kaptak és egy­másra akarták tukmálni a cso­magot. Egy darabig igen udvarias­kodták, mivel azonban nem udtak dűlőre jutni, lassan ösz­­szeveszetek. Jelzem, ez nem ment ilyen gyorsan, mert közben elfo­gyott az egyik kulacs vodka is. Kázmér végül is megunta a huzavonát és ellentmondást nem tűrő hangon rárivalt Jós­kára : ^ — A tied less, a zsanyád di­­cséségit, ha megdegles is bele! — Azt szeretném látni ! — monta Jóska. — A tied és passz ! Punktum ! — Micsoda ? — horkant fel Kázmér. — Azt mondtad, hogy punktum ? Nekem mond­tad ezst ? Na megállj te pá­rást ! Azzal se szó, se beszéd, egy akkora pofont kent le Jóská­nak, hogy az beleesett a lavór­ba, ami tele vízzel állt beké­szítve az esti tisztálkodásom­hoz. Jóska feltápászkodott nagy keservesen, aztán szemrehá­nyó hangon rászólt Kázmérra: —Hát te megütöttél engem ? — Hát én meg ! — így Káz­mér sötéten. — Ez nem volt szép tőled Kázmér ! Szégyeld magad ! Azonban nem sok időt ha­gyott Kázmérnak a szégyen­kezésre, mert még jóformán be sem fejezte a mondatot már ütött is és most Kázmér nyúlt el az asztal alatt, a nem­rég esküvel fogadott és csók­kal megpecsételt örök barát­ság nagyobb dicsőségére. Miután így ki-ki megkapta a magáét, gondoltam, az ügyet a lovagiasság szabályai sze­rint befejezték, szükségtelen beleavatkoznom. Ám nem így történt ! Kázmér is feltápászkodott, megkapaszkodott az asztal­ban, aztán rárivalt Jóskára : — Tölts ! Jóska, mintha eddig mi sem történt volna, angyali nyuga­lommal teletöltötte a pohár­­káikat. Koccintottak, ittak. Mikor letették a poharakat, Kázmér megszólalt : — Nézsd Joská ! Mi értelme van ánnák, hogy mi itt verek­­sünk ? — Semmi ! — vélte Jóska hanyagul. — Ná látod ! Ezs nem váló két mágyár királyi úriember közsött ! — Hanem ? — Játsuk ki á csomagocs­kát ! — Hogyan ? — Sép bárátságosan ! En ádok egy pofont neked, utána te ads egy pofont nekem. Ezs így megy áddig, míg váláme­­lyikünk a játékot fel nem ád­­já. Áki feládjá, ázsé a csomag ! — Ez jó lesz ! — egyezett bele Jóska. — így legalább nem vitatkozunk ! Erre már én kíváncsi let­tem. Többfajta társasjátékot ismerek, de erről még nem hallottam eleddig. Odahúzód­tam az ajtóhoz, hogy könnyeb­ben elleshessem a játék forté­­jait. Először a változatosság ked­véért ittak egyet, aztán Káz­mér megszólalt : — Kezsdhetjük ? — Lehet ! — Hát ákkor legelősör most én ütök, mert én vágyok azs idősebb ! — Üss ! Jóska olyan ájtatosan tar­totta oda a képét, mintha pá­pai áldást várna, Kázmér meg odasózott egy retteneteset. Még a nyál is összefutott a számban a gyönyörűségtől. Utána segített Jóskának a tápászkodásban. Most ő tar­tott. Jóska ütött. Néhány perc szünet követ­kezett, míg nagy üggyel-baj­­jal kihúzta Kázmért a kemen­céből, ahova belecsúszott. Ez így ment egy jó félóráig. Felváltva pofozták egymást, minden harag nélkül, csak l’art pour l’art, a játék szép­sége miatt. Jóska bírta tovább. Egy ló­rúgásnak is beillő pofontól Kázmér végkép kikészült, el­nyúlt a padka alatt, mint egy ünnepi prédikáció és azon nyomban el is aludt. Jóska elégedetten nézte, töl­tött magának, ivott egyet, az­tán csendesen magaelé mo­rogta : — Na látod kis bohó ! Mé­gis csak a tiéd lett a csomag ! * * * A történeti hűség kedvéért meg kell jegyeznem, hogy a csomagban tíz darab Honvéd cigaretta, egy skatulya gyufa, egy cipőgomboló és öt deka savanyúcukor volt. Főként a cipőgombol ónak vette nagy hasznát a “kis bohó”.

Next

/
Oldalképek
Tartalom