Kanadai Magyarság, 1953. január-június (3. évfolyam, 1-26. szám)
1953-01-03 / 1. szám
Edited and Published at 362 Bathurst Street, Toronto Szerkeszti : KENESEI F. LÁSZLÓ Autorized as Second Class Mail Post Office Department Ottawa 3. évfolyam, — 1. szám. Ára : 10 Cent. Toronto. 1953 január 3. BOLDOGABB MAGYAR U1ESZTENQŐT! A végtelen idő homokórája pereg, egyre pereg. A mi kis emberi életünk tartama mindössze néhány pici porszemecske benne. Semmi úgyszólván. Vagy talán még annál is kevesebb. Egy porszem megint lehullott, egy esztendő ismét letűnt. Amilyen bizakodással vártuk háromszázhatvanhat nappal ezelőtt olyan keserű szájízzel búcsúzunk most tőle. Mit hozott ? — Semmit. Egy szürke porszemecske volt a végtelen idő homokórájában. Jött és ment megint, nyomot sem hagyva maga után. Csak volt, hogy legyen mert lennie kellett, amilyen üres kézzel érkezett olyannal távozott is. Mint a garabonciás diák. Vidám nevetéssel jött és gúnyos kacagással ment, magára terítve foltos köpönyegét. Agyő ! — mondjuk neki — és nem sírunk utána. Tévedtünk. Nem ő volt az, akit vártunk, akiben reménykedtünk, akiről azt hittük, hogy életünk jobbrafordulását hozza, hát az sem fáj különösebben, hogy itthagy bennünket. Elment, hát csak menjen. Menjen léha testvérei után hetediknek és hagyja remélnünk, hogy távozásával, hét szűk esztendő ért véget. Hagyja hinnünk, hogy mint a bibliában, a hét szűk esztendő után hét másik következik, hét bőséges, reményteljes, áldásdús. Bizony, nagyon ránkférne. A magyar “hét szűk esztendő” kezd kissé tulhosszú lenni. Az utolsó néhány évtized kizárólag szűk esztendők sorozata volt és bár minden ujesztendőt hittel, bizakodással, reménykedéssel vártunk, az eredmény mindig keserű csalódás lett, a* ujesztendők, ha lehet, még rosszabbak voltak, mint az előzőek. Vájjon így lesz-e most is ? Megint tele vagyunk bizakodással, reménykedéssel. Talán sohasem vártuk annyira az újévet, mint épen most, hisz az egymást követő szürke esztendők, ha lassan is, állandóan érleltek valamit és ennek az állandó érlelődének már egyszer történéssé kell lennie. A “jövőbelátók” az 1953-as évet a nagy fordulatok évének jósolják. Vájjon ; a jóra vagy rosszra fordulások évének ? Milyen szerencse, hogy mi nem vagyunk jövőbelátók. Ha már most tudnánk, hogy mi minden jöhet és jön még ránk, azok után, amiken már eddig keresztülmentünk, azt hiszem nagyon sokan lennének közöttünk, akik meggondolnák, hogy megvárják-e, vagy elmenekülnének előle. Jobb hinni, bízni, remélni, mint “jövőbelátni”. Mi, akik a jó Isten különös kegyelme folytán abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy legalább szabad földön élhetünk és életünk folyását magunk rendezhetjük el, talán nem is várjuk annyira a “boldogabb ujesztendőt”, bár szorgalmasan kívánjuk egymásnak, mint otthon sínylődő testvéreink, akik ma magukbaroskadtan zokogva imádkoznak a Mindenhatóhoz egy boldogabb ujesztendőért. Mi már révbe jutottunk és a mi óesztendő búcsúztatásunk, gondtalan vidám mulatság lesz. Kanadaszerte készülődnek az összes magyar egyesületek a Szilveszter méltó megünneplésére, készülődnek a családok és készülődnek az egyedül élők is. így is van ez rendjén. Akik dolgoznak, azoknak jár a szórakozás is ! öreg kanadásaink, húsz-huszonöt esztendő szorgalmas, becsületes munkája után minden jói megérdemelnek, de nem érdemetlenek rá az újak sem, hisz közöttünk is akad egy-két rendes ember, — minden ellenkező híresztelés dacára, — akik az elmúlt néhány esztendő alatt megszenvedték és megbőjtölték már az összes ezután következő Szilvesztereket. Hadd mulassanak ! De De, míg mi itt mulatunk, vájjon eszünkbe jutnak-e otthon maradt testvéreink, azok, akiknek az idei szilveszter, mint az elmúlt nyolc is, nem mulatságra való alkalom, hanem az izgalom éjszakája lesz ? Vájjon mit hoz az ujesztendő ? Ezt kérdezik egymástól a gyárak “felszabadított” proletárjai, a legjobb barátaiktól is rettegő munkásemberek, ezt kérdezik egymástól a magyar föld kancsukával dédelgetett kolchozparasztjai, a kétholdas kulákok, ezt a hivatalnok “elvtársak”, a “néphadsereg” katonái, a diákok és mindenki, akit balsorsa a “szovjetparadicsom”-hoz láncol. Vájjon mit hoz az újesztendő ? Kéttenyérbe hajtott bús magyar fejek százezrei töprengenek Szüveszter éjszakáján és néznek nyugat felé, mifelénk. Bizakodással, vágyakozással, reménykedéssel és hittel ! ők tudják jól, hogy mi mulatni fogunk, nem haragszanak ránk miatta. Ha dolgoztunk, mikor a munka ideje volt, mulassunk, ha a mulatság ideje jött meg. ők éppen olyan jól tudják, mint mi, hogy bennünk, magyarokban, bizony igen sok a hiba, nagyon sok a kivetnivaló. Tudják, hogy minden megmozdulásunk, minden mulatságunk a szétszórt magyarság összemelegítését célozza; tudják, hogy bizony sok-sok kis magyarság-mécses már-már alig pislákoló kanócocskája lobbant fel egy-egy magyar összejövetel alkalmával és lett megint a Hazáért és magyarságáért lobogó fáklya belőle ; tudják, hogy az idei Szilveszter sem kizárólag borivó alkalom, hanem olyan összejövetelek, ahol magyarok és magyarok, gazdasági okokból egy fél emberöltővel ezelőtt elvándorolt és politikai okokból az őket később követők, — de magyarok — találkoznak és fehér asztalok mellett nyújtanak egymásnak testvér jobbkezet, az örök magyarságban való találkozás testvéri szeretettel áthatott megpecsételésére. Mert ameddig nem ismerik egymást, csak sandítanak egymásra. Kerülik még egymás tekintetét is és mindkettő a másikban látja az ellenséget. Ha azonban egyszer becsületes őszinteséggel egymásba markol a két magyar keze, lehullnak a látszólagos válaszfalak és az egymás szidása helyett egyéb beszélgetni valót keresnek. És találnak majd. . . Eszükbe jutnak az otthoniak és van ennél szebb téma ? Ezért örülnek otthon szenvedő testvéreink, ha mi itt összejövünk, mert róluk beszélgetünk. Azokról pedig, akikről beszélünk nem feledkezünk meg. No és mi van abban, hogy mi az otthoniakról beszélgetünk ? — kérdik sokan. Azzal még nem segítettünk rajtuk. De igen ! Sokat ! A nagyvilágban szétszórtan élő magyarok lassú egymásra találása már előjele egy “boldogabb ujesztendőnek”. A nyakunkba szakadt “szűkesztendő” sorozatot csak és kizárólag annak köszönhetjük, hogy ahány an voltunk, annyifelé húztunk ! A magyarnak csak egy ellensége volt igazán : a másik magyar ! Idegenekkel szemben gavallérok voltunk, vendégszeretők, finomak, udvariasak, bőkezűek, de ha magyar kopogott ajtónkon egy falat kenyérért, bevágtuk előtte. Ha magyar kezdett vállalkozást ; gáncsoltuk. Ha magyar tehetség mutatkozott valahol ; becsméreltük. Soha semmi sem vött jó, ami magyar volt, még ha a lelkét adta is nekünk. Nézzünk csak körül egy kicsit a házunktáján ! Idegenben élünk, egymásra utalva, a legnagyobb szükségben egymás segítségére. Mégis, a magyar munkaadónak csak a magyarmunkás a rossz. A munkavállalónak csak a magyar munkaadó. Magyarnak csak a magyar ipros munkája rossz és magyar iparos csak magyarnak nem dolgozik szívesen. A magyar újság üres, értelmetlen, ostoba és főleg : drága. A magyar könyv, a magyar zene, a magyar kultúra : idejét multa. Hát miért ? Miért kell mindig saját magunkat pocskondiázni ? Miért kell egy magyarnak mindig a másik magyarban keresni az ellenséget és idegen ‘Vonalak” felé sodródni ? Azt hisszük talán, hogyha renegát módon hátatfordítunk a magyarságunknak, akkor több becsületünk lesz az idegenek előtt ? Tévedés ! Még annyiba sem vesznek bennünket, mint addig. Aki magyarnak nem jó, hitvány lesz az másnak is ! De, ha összefogunk egyszer és nem leszünk többé kákán csomót keresők, ha megpróbáljuk elnézni egymás esetleges gyengeségeit, ha lesz elegendő bátorságunk megvallani magyarságunkat, akkor boldogabb ujesztendők elé nézhetünk, mint amilyenek az eddigiek voltak ! Azok a testvéreink pedig, akik odahaza szenvednek, ha megtudják a mi összefogásunkat, — mert megtudják, — kitartást merítenek belőle, újabb erőt az igazi felszabadítás kivárásához. Egyenként senkik sem vagyunk, de ha összefogódzunk leszünk valakik ! A szürke óesztendő utolsó napján nyújtsuk ki a két kezünket egymás felé, legalább mi, Kanada magyarsága. Szépítsünk valamit ezen a sivár éven, hogy a mi összefogásunk szándékát látva, megszégyenültén kullogjon tovább, helyet adva a következőnek, a reményteljesebbnek. Búcsúzzunk tőle vidám szívvel, megkönnyebbülten, mintha valami súlyos nyűgtől szabadultunk volna és egy negyedórára szálljunk magunkba, gondoljuk végig vájjon mit, hogyan csináltunk, jó volt-e amit csináltunk és ha nem, hogyan kellett volna csinálnunk. Szűrjük le a tanulságot és próbáljunk meg az ujesztendőben javítani rajtuk. Próbáljunk meg emberebb emberek és magyarabb magyarok lenni, mint eddig voltunk. Minden gondolatunk, minden cselekedetünk a magyarságtudat hassa át és minden erőnkkel azon igyekezzünk, hogy amit csak tudunk, azt mind szerencsétlen kicsi Hazánk és otthon sínylődő testvéreink javára fordítsuk ! Ha megint csak szürke esztendő jönne, csináljunk mi boldogabb ujesztendőt belőle, hogy egyszer majd, ha el kell számolnunk cselekedeteinkkel, emelt fővel állhassunk a Számonkérő előtt. Nehogy a megméretésnél könnyűnek találtassunk ! Feladatunk van elég, de kezdenünk a kézfogásnál kell. Ne szégyeljünk egymás szemébe nézni, hibáinkat belátni, kitakarítani a saját portánkat és a jó Isten akaratába vetett rendíthetetlen hittel készülni az ujesztendőre. Mert a végtelen idő homokórája pereg, egyre pereg. A mi kis emberi életünk tartama mindössze néhány pici porszemecske benne. Semmi úgyszólván. Vagy' talán még annál is kevesebb. CHURCHILL-IKE TALÁLKOZÓ NEW-YORKBAN A nemzetközi helyzet szükségessé tette, hogy Churchill angol miniszterelnök január hó folyamán hosszabb tartózkodásra az Egyesült Államokba utazzon, ahol Truman és Eisenhower elnökökkel, valamint Bemard Baruch pénzmágnással fog találkozni. Ez a találkozás az előjátéka lehet egy Eisenhower-Churchill- Sztálin találkozónak, — amint azt Dulles leendő külügyminiszter kijelentette. Ezt az eshetőséget látszik megerősíteni az a tény is, hogy Sztálin karácsony este a New-York Times munkatársának adott nyilatkozatában rámutatott egy ilyen találkozás lehetőségére, amelyen uj politikai vonalvezetéssel a koreai háború befejezését akarná elérni. Churchill mostani amerikai útja erősen hasonlít 1941 augusztusi látogatásához (4 hónappal Pearl Harbour előtt), amelyen az Atlanti Chartát határozták el Roosewelt elnökkel együtt. Ismét hazudik, ismét hamisít és gyilkosságra uszít a “Kanadai Magyar Munkás” Mi az igazság a wellandi “hitlerista és fasiszta banditák” támadásából ? Beszélgetés : Balogh Sándor “D.P. bandavezérrel !” A nemzetközi bolsevizmus kanadai magyarnyelvű szócsöve, a “Kanadai Magyar Munkás” december 18. számában négyhasábos cikk keretében “Békés bankettre rátörő DP- banditákat vertek ki Kossuthfiók halijából” címmel rémregénybe is beillő tudósítást közöl Wellandból. Hogy olvasóink hiteles beszámolót kapjanak e “drámai” eseményről, nagy vonalakban ismertetjük a “Munkás” cikkét s majd utána megadjuk rá a választ : “A MAGYARNYELVŰ és más DP-k és utólag kiszököttek között Kanadába importált hitlerista és más fasiszta banditák és “vezérek” sorozatos gaztetteinek újabb színhelye Welland volt a múlt szombaton este. A kossuth Betegsegélyző Egylet (I.M.B.F.) wellandi fiókjának a 30 Park St. alatt lévő Magyar Otthonban tartott nagysikerű bankettjét szemelték ki ezúttal ezek a bestiává züllött nemzetközi gazemberek, akik bármilyen zsoldba hajlandók hitvány eszközül kínálgatni és eladni magukat. A magyar névnek 8—10 ilyen hitvány szégyenfoltja, előzetes kémszemle után tört rá a legközönségesebb bandita módon éjfél előtt a már szétoszlóban lévő bankettre, ahol egynéhányat! aztán olyanformán szorították ki őket, mint ahogy az ilyen veszett kutyákat kell eltávolítani. Az egy kinti szemlélő által értesített rendőrség, a fiók egyik szemfüles tagjának a segítségével, elcsípte az utcán a banditatársaitól más irányban elszökőben lévő Balogh Sándor banditavezért, akit — miután a rendőrség szabadonengedte — másnap, vasárnap délután ismét a Magyar Otthon előtt újabb provokáció közben szedték fel egyik társával együtt a rendőrök. A BANDAVEZÉR Wellandon, ahogy az esetnek a híre elterjed, úgy nyilvánul meg a legszélesebb körben a felháborodás a DP-banditák ellen, a legkülönbözőbb rétegek és szervezetek között, annál is inkább, mert más — egyházi és egyleti — magyar és más körökben régebbóta okoztak ezek bajokat ; a hírhedt Balogh jónéhány hete Niagara Fallson szervezett támadást magyarok ellen ; portcolbornei rendzavarásban is benne volt a keze ; Wellandon pedig a Lengyel Hallban rendezett Atlas-partin csinált rendzavarást. Ebben a szakszervezeti városban és “kanadai-magyar Debrecenben”, ha a mostani felháborodás — amely többek között a magyar egyházi és önképzőköri magyarságot, de számos közéleti jeles polgárt is magába foglal — határozottabb formát ölt, országos lecke lehet belőle a DP-k között bujkáló és fertőző, egyházak és egyletek belső életét fúró fasiszta banditáknak ; lecke lehet a búj tógátva lapuló, vagy rádiózó és vezércikkező “vezérkéknek”, de figyelmeztetés a jenki pórázon fasizáló védnökeiknek is. HOGYAN TÖRTÉNT ? Szombaton este 9 óra után két magyarnyelvű DP nyitott be a bankettre, érdeklődve hogy. milyen akció az, majd hogy hol van a “másik magyar hall” ; miután a kéznél lévő Kovács T. Lőrinc elnök mindkét kérdésre a jóhiszemű egyenes felvilágosítást megadta, a két kém távozott. Már 11.30 múlt, amikor újra beállított a két DP. és kijelentették az újból kéznél lévő Kovács elnöknek, hogy ők mulatni akarnak. Kovács megadta a felvilágosítást, hogy az engedély 11.30-ig szólt, most már késő van, de ha máskor idejében jönnek és rendesen viselkednek, szívesen fogják őket látni. Erre a két bandita nekiugrott Kovácsnak és Diósinak, hogy kihúzzák őket a teremből és adott jelre másik két, majd több banditatársuk tört be az ajtón és vad ütlegelés közben akarták Kovács és Diósi kihureolását megvalósítani. Kovácséknak heves harc után sikerűit a banditákat kiverni az utcára. Közben Viletel János, aki a fönti betörésről és kiverésről mit sem tudott, a pincéből az oldalajtón hazakészülőben kilépett az épületből és ott a 8— 10 banditává jarohant és öszszeverte. A rendőrök elcsípték a bandavezér Baloghot, kihallgatták és meghallgatták Kovácsékat és Viletelt is. Másnap sült ki, hogy egy Kiss János nevű másik bandita később éjjel önként jelentkezett a rendőrségen, mután “szúrási sebét” kórházban bekötötték. A verekedésnél a jelenlévők, sem utána az elszökött banditákon kívül a résztvevőknél a rendőrség sem kést, sem vért nem látott. így világos, hogy a banditák egy aljas fogást akartak csinálni a magukütötte “szúrással !” AKIBEN HITLER ÉL ! Vasárnap délután a pimasz Balogh egy társával a Magyar Otthon előtt útját akarta állni az egyik befelé tartó tagnak, majd mikor néhányan kijöttek, hogy megnézzék, mit akar ez a banditavezér, Balogh a mellét verve ordítozta : — Hitler itt él bennem ! Nem törődök semmivel, gyilkolok és ölök ! Mikor az egyik asszony odavetette a kérdést, hogy ugyan hány gyermeket, nőt és öreget ölhetett meg, Balogh a mániákus gyilkosok megrögzöttségével így kérkedett : — Sem nem egyet, sem nem kettőt ! -Az értesített rendőrség a dühöngő Baloghot és társát felszedte és tudtára adta, hogy ha még egyszer a Magyar Otthon körül mer járni, elveszik tőle a műhelyengedélyét. Balogh ugyanis suszter, a King St.-en van műhelye, de a portcolbornei nikkelgyárban is dolgozik és a 40 Park St.-en a Magyar Otthon mellett lakik”. így ír a Munkás. Nézzük most már, mi az igazság ! Elsőnek is a “bandavezért”, Balogh Sándort kérdezzük meg. Balogh “akiben Hitler él” a következőkben mondja el a történetet : — Szombaton este moziban voltam. Mikor ennek vége lett, kb. 11 órakor elindultam hazafelé lakásomra, mely közvetlen a “Magyar Otthon” mellett van. Épen be akartam lépni lakásom ajtaján, amikor hangos kiabálásra lettem figyelmes. “Piszkos DP. hitlerista banditák, fasiszta kutyák” és egyéb, a bolsik szótárából jól ismert jelzők röpködtek a levegőben. Hirtelen kinyílt a Munkás Otthon ajtaja és láthatóvá vált, hogy ott valakit ütnek. Mivel tudtam, hogy az áldozat csakis DP. lehet, rögtön segítségére siettem és ki is szedtem támadói karjaiból. Utána hazamentem, le akartam feküdni, de a rendőrség értem jött és bevitt az őrszobára. Itt röviden kihallgattak és szabadon engedtek. — Mi történt vasárnap ? — adtuk fel a következő kérdést Balogh Sándornak. — Vasárnap délután a templomból mentem haza és már messziről láttam, hogy a lakásom előtt 5—6 ember illetve asszony álldogál. Mikor odaértem, utamat állták, az egyik véresszájú bolsinak a felesége azt kiabálta felém, “ugy-e sok gyermeket és nőt ölt meg Európában ?” Erre azt válaszoltam, hogy mi nem vagyunk kommunisták, hogy ártatlan embereket báhtsunk vagy öljünk meg, csak magukat nevelik ilyen aljasságra. Utána félre toltam az utamba állókat és bementem a lakásomba. Ennyi történt, semmi több ! Minden más, amit a “Munkás” ír, közönséges hazugság ! Mit mond Kiss János, a “másik bandita” akit a “magukütötte szúrással” kórházba szállítottak ? — Olvastam a bolsik lapját, mert valaki bedobta a lakásomba. Mondhatom minden sora hazugság, — mondja a csendesbeszédű Kiss János. — Az igazság az, hogy mi jószándékkal mentünk el a “Magyar Otthonba”, ahova két “ujkanadás” ismerősöm állandóan hívott. Most már tudom, hogy mindkettő bolsi ügynök, fizetett besúgó. Akkor még nem tudtam és elhittem nekik, hogy az “Otthon”-ba “nem kommunisták, hanem munkásemberek járnak”. Szombaton ahogy beléptem egy ismeretlen ujkanadás társammal a “Magyar Otthon”-ba, az ajtóban egy rosszarcú ember rögtön “tagsági könyvet” kért tőlem. Mikor megmondtam, hogy nekem nincs ilyen könyvem, azt válaszolta, hogy “fasiszta kutya vagyok” és menjek ki azonnal. Utána valaki hátulról hátbaszúrt. Hogy ki volt a gyáva merénylő nem tudom, mert hisz akkor már vagy harmincán fogtak bennünket körül és ütöttek, közbe folyton kiabálták, “hogy (Folyt, a 3. oldalon).
