Kanadai Magyarság, 1952. június-december (2. évfolyam, 23-51. szám)
1952-07-26 / 30. szám
KANADAS MA (JVAR^v A Í5 CANADIAN HUNGARIANS |f| fl U I H H U H U Szerkesztőség és kiadóhivatal 963 Avenue Road, Toronto. Autorized as Second Class Mail Post Office Department Ottawa Edited and Published at 963 Avenue Road, Toronto. 2. évfolyam, — 30. szám ♦ Ara : 10 Cent. Toronto, 1952 július 26 . SZOVJETGONBOK A “NAGY JÁTSZMA” ELŐESTJÉN Irta : Dr. Szittya M. Zoltán Az emberiség történelmének leghatalmasabb mérkőzése, a harmadik világháború dübörgő léptekkel közeledik. Az életnek és halálnak nagy játékasztalánál már elhangzott a “les jeux sont faits” figyelmeztető szava. A világ sorsát intéző politikusok, diplomaták és tábornokok mindkét szembenálló fél részéről fáradhatatlanul végzik az “erőpolitikai” mutatványokat és politikai “Salto mortale”-k csillogtatásával igyekeznek az oldalukon álló tömegek közvéleményét a nagy játszma érdekében megnyerni. Jól tudják ugyanis mindkét oldalon, hogy a már nem is egyes népek folyamainak medrében, hanem az egész emberiség óceánján hömpölygő küzdelemtől senki sem tarthatja magát távol, minden egyes ember a saját sorsát jövőjét kell, hogy ebbe a harcba belevigye, amelyben a materialista világnézet és a vele rokon filozófiai rendszerek halálos csapásra készülődnek a keresztény világrend és a nyugati civilizáció fennmaradása ellen. Az erők csoportosítása kezdetét vette, a háborús előkészítő tervek, diplomáciai sakkhuzások a kulisszák mögött ádáz elkeseredéssel tombolnak, ezekről a napi sajtó útján a kívülállók is tudomást nyerhetnek. Tisztában vagyunk már a “hidegháború” eddigi harci eredményeivel tudjuk, milyen taktikával, alattomos kígyópolitikával férkőznek be sorainkba Sztálin ügynökei, milyen gálád eszközökkel fosztották meg az atomkémek a szabad világot döntő atomfölényétől, ismerjük talán a lélektani hadviselés követelményeit, a különböző árnyalatú anti- és pro-kommunista sajtót egyszóval a szellemi és fizikai élet különféle frontjait és hadállásait, amelyeket egy szükségszerűen bekövetkező háború esetén az élet hadseregeinek oldalán a szabadság védelmében a halál és pusztulás erőivel szemben ki kell építenünk és ezeket egyesítve a legszorosabb egységben harcbavetni az emberiség fennmaradása érdekében. Az élet és halál e nagy játékasztalánál természetesen mindkét fél nyerni akar. A nyerés előfeltételeit azonban a fentemlített anyagi és erkölcsi követelményeken kívül még egyéb körülmények is meghatározzák. Vannak a modern hadviselésnek olyan követelményei, nevezzük azokat anyagi tőketartalékoknak, amelyeknek pozitív vagy negatív mibenlétét ismerve, a dolog természetéből kifolyólag előre kiszámíthatjuk a hadviselő felek nyerési esélyeit az esetben, ha módunkban áll az említett anyagi tőkekészletet kiértékelni és egymással szembeállítani. Az erőviszonyok legreálisabb képét a gazdasági erők világpotenciálja alapján mérlegelhetjük, amelyekből a Kreml rabszolgatartóinak ésszerű várható döntéseit is kielemezhetjük. A világpolitikai helyzetkép és a szovjet sakkhúzások egyaránt arra engednek következtetni, hogy Molotov, Malik, Gromyko és Zarubin elvtársak felsőbb utasításra az időnyerés politikáját folytatják a konzervatív nyugati politikával szemben. Az idő ugyanis ma Sztálinék elsőszámú közellensége és Churchill véleménye szerint a szabad világnak a jelen pillanatban még döntő előnye a Szovjettel szemben a lélekzetvételnyi időelőnyben rejlik, amelyet bölcsen kihasználni és lépésről-lépésre haladva növelni kell. A szovjet azonban épp olyan jól tudja, mint a jó öreg Mr. Churchill, hogy mi értendő az “időelőny” elnevezés alatt gyakorlati értelemben. Semmi más, mint az atomfölény, amellyel az angolszász hadseregek egyelőre még rendelkeznek. Ez egy hatalmas és fontos erőkészlet, — amelynek birtokában és az időkomponens szerepét okosan kalkulálva — megkapjuk azt az elsőszámú anyagi tőketartalékot, amelyet a szembenálló felek erőviszonyainak felsorakoztatásánál mint döntő tényezőt könyvelhetünk a szabad világ javára. Az atombomba jelenti a Szovjet erejének elsőszámú “Achilles sarkát” és habár ez a handicap az idő könyörtelen malmában — jórészt az atomkémek jóvoltából és a vasfüggöny mögött munkára kényszerített német tudósok munkája nyomán fel fog morzsolódni — egyelőre egy szovjet agresszió útjában áll. De nézzük csak, hogyan fest az atombomba nyersanyagelosztódása a Szovjetblokk és a Szabadvilág között. Az Uránium — 235 fém koncentrált formájában — mint az A-bomba alapanyaga — (tonnánként 1 millió 176 ezer $-ba kerül). 75%-ban a Szovjetunió és csatlósainak területén kívül fordul elő és legnagyobb lelőhelye a Belga-Congóban van. Második helyen Kanada fekszik, ahol a Nagy Medve tónál 1930 óta folytatnak uránium bányászást. Sorrendben a következő országok termelése számottevő : Ausztrália, Nigéria, Madagascar, Argentina, Brazília, Chile, India, Portugália, Mexico, Norvégia, Svédország, Csehszlovákia, Lengyelország, Szovjetunió, Philippi-szigetek, China és Magyarország, ahol a Bakony-hegységben találtak 1951-ben urániumot. 1941-ben, amikor a német hadseregek mélyen benn gázoltak Oroszország szivében és már-már a győzelem lángjai látszottak felperzselni az orosz steppét, akkor amikor Hitler győzelmeinek hatására a szövetségesek kétségbeesett tárgyalásokon latolgatták a nehézségeket, akkor a Kremlben Sztálin ezeket mondta Lord Beaverbrooknak, aki Angliát képviselte : “A háború a motoron áll vagy bukik. Az az ország fogja a háborút megnyerni, amelynek a motortermelése a legnagyobb”. És így is történt. A háború sorsát az az ország döntötte el, amelynek repülőgép, harckocsi, jeep, tengeralattjáró motortermelése a legnagyobb volt : az Egyesült Államok. A motor azonban még nem minden, mert ennek felsőbbrendűségét csakis két tényezőnek a megléte biztosítja, ez pedig az acél és az olaj. A világtermelési helyzet ebben a két szektorban döntően nyomja rá bélyegét a szovjet háborús esélyeire. Az U.S.A. 100 millió tonna acélt termel évente. Anglia évi produkciója 16 millió tonna. Franciaország révén évi 9 millió tonna acél áll rendelkezésre és egyéb országok 7 millió tonnát tudnak évente termelni. India V/2 millió tonnájára teljes bizonyossággal nem számíthatunk, — ismerve Nehru politikai szélkakaskodásait, de még így is a szabad világ acéltermelése kolosszális számadatot eredményez az évi 132 millió tonna termeléssel. Mekkora a szovjetblokk termelése ezzel szemben ? A második világháború előtti 18 millió tonnáról a német invázió utáni 9 millió tonnára csökkent a szovjet acélipar gyártása, azonban 6 év óta állandó tekintélyes növekedés jellemzi. Az erőltetett és fokozódó fegyvergyártás érdekében a maximumra fejlesztették fel Lengyelország, Csehszlovákia és Magyarország vas- és acéliparát. A czestohowasi, moravska ostravai, kassai és dunapentelei acélkombinátok hatalmas beruházások nyomán jöttek létre és kényszermunkások tízezrével szándékozik itt a szovjet, szinte hihetetlennek tűnő tervelőírásokat túlszárnyalni. A legnagyobb erőfeszítés sem javít azonban sokat a szovjetblokk helyzetén, mivel összacéltermelésük a legoptimistább számítás alapján sem haladja meg az évi 35 millió tonnát, amely kb. 25%-át éri csak el a szabad világ termelésének. Kaganovics elvtársék tehát az időnyerés politikájával valószínűleg olyan biztató termelési számot igyekeznek kierőszakolni a recsegő, ropogó szovjet gépezetből, amelyet tekintetbe véve egy hirtelen hadüzenet nem látszana olyan kétes értékű kalandnak mint amilyennek az a mostani statisztikák tükrében minden bizonnyal megítélhető. Ennyit az acélról, most nézzük a másik fontos tényezőt az olajat, amely nélkül semmiféle gépezet nem működhet. Szakértők a világ olajtermelését 1952-ben a következőkre becsülik : U.S.A. napi termelése 5 millió, Kanada napi termelése 70 ezer, és Mexico napi termelése 166 ezer hordó. Északamerika össztermelése tehát 5,236.000 hordó olaj. Közép és Délamerika 1,600.000 hordót, Nyugateurópa 50 ezer és Középkelet (Szaudi-Arábia, Kuwait, Abadan) 1,500.000, Távolkelet 205.000 hordót termel, azaz összesen 8 millió 591 ezer hordó olaj állhat rendelkezésére a szabadvilég hadigépezetének naponta. Hogy viszonylik a szovjet termelés ehhez a hatalmas teljesítményhez ? Nos, pontosan egynyolcad részét teszi ki csupán, amennyiben napi olajtermelése nem haladja meg az 1 millió hordót. Azt is tudjuk a szovjetipari tervjelentésekből, hogy az olajprogramm ez év első negyedében pl. 6%-al maradt az előirányzat alatt. A Baku-i olajkutak, munkásai nemrégiben küldöttségileg keresték fel “nagy tanítómesterüket” Moszkvában, hogy élőszóval megmagyarázzák neki, mért nem sikerül nekik a szocialista munka legfontosabb őrhelyén az előírt tervet teljesíteni. Tekintetbe kell még venni azt is, hogy a bakui olajtelepek, melyek a szov jetteimelés főbázisát képezik, olyan közel vannak ahhoz a vo”°lhoz, amely a jövő háborújában teljes bizonyossággal hadszíntérré fog változni, hogy összerombolásuk a hadicselekmények során várható lesz. A romániai, (ploesti) olajkutak a háború előttinek csak felét képesek termelni a magyarországi (dunántúli és az uj hajdumegyei), valamint az ausztriai olajmezők pedig szintén mélyen a háború előtti színvonal alatt maradnak illetve a világprodukció szempontjából jelentéktelenek. De számolni kell a szovjet hadvezetésnek a fenti hatalmas nyersanyag fölény mellett az uj fantasztikus amerikai fegyverekkel is, ha egy közelgő fegyeres összecsapás várható kimenetelét akarja kalkulálni. Finletter amerikai légügyi államtitkár legutóbb jelezte, hogy sikerült olyan rakétákat előállítani, melyek félelmetes gyorsasággal és automatikus irányító készülékkel a leggyorsabb ellenséges bombázót is megsemmisítik. Az amerikai hadiipar 1952-ben a repülőgépgyártást 225%-al, a radarkészülékgyártást pedig 368%-al fogja fokozni. A kanadai hadiipar már gyártja futószalagon a legmodernebb harcigépeket, amelyek 1600 km. óránkénti sebességgel száguldanak. Az U.S.A.-ban óriási feszültségű radar kisugárzó állomás épül, amely az ellenséges repülőket, rakétákat azonnali lezuhanásra kényszeríti. Az amerikai flotta (Folyt, a 2. oldalon).
