Kanadai Magyarság, 1952. június-december (2. évfolyam, 23-51. szám)
1952-07-12 / 28. szám
KANADAI MAGYARSAG 3 1952 JULIUS 12. Magyar könnyek Irta : Béla deák. Százados fák s velük együtt az egész környék lelke hull a porba és senki sem kérdi, hogy kinek fáj. . . Két-három tanakodó magyar fő összehajol : “Nyugatra kéne szökni valahogyan !” — Ez a problémájuk. A magyar ma üldözött vad a saját hazájában... Aknával rombolnak szét az AVH-sok egy határmenti viskót. Hat magyar holttest kerül ki; alóla. Inkább a halált választották, mint az életet a mai Magyarországon . . . Szibériában a bánya-táborok sovány vízlevesén ezerszámra tengődnek a csontig lesoványodott magyarok. Ingyen dolgoznak a “nagy” Sztálinnak. Bűnük csak az, hogy igaz magyarok voltak és nem bizonyultak nevelhetőnek a bolsevizmus sátáni eszméje számára. Egyikük a bánya és a tetű-tábor közötti utón már nem bírja tovább és erőtlenül összeesik. Az őr egykedvűen tarkón lövi. Kicsiség. Csak egy “kutya magyar”-ral lett kevesebb a földön. .. Es hányat lőnek tarkón naponta és hányat nyel el a bánya örökre.. . Uj börtönöket építenek Magyarországon, mert nincsen anynyi börtöncella, mint amenyire szükség lenne. Sok az “összeesküvő”, sok a “szabotáló”, sok a “hazaáruló” és egyáltalában sok a gondolkozó fő.. . Már nem találsz olyan rejtett szavakat, olyan homályos virágnyelvet, amelyen haza írhatnál. Á legszemélyesebb gondolataidat sem hozhatod szeretteid tudomására. Nincs rá mód, mert az otthoni “szabadság” a leggyalázatosabb hazugság, a leghazugabb propaganda... Az internáló táborokban lepra ütötte fel a fejét. A proletárok paradicsomának és az ötéves terveknek a kormánya orvosságot nem, csupán klórmeszet tud kiutalni. Az “urak betyárvilágá”-ban nem voltak lepratáborok. Ez nyilván a szovjet “paradicsom” egyik jellegzetes áldása... “A magyar kérdés csupán csak vágón kérdés” — állapította meg a “nagy” és “bölcs” Sztálin. Ne keresd eltűnt hozzátartozóidat, mert Dante pokla megelevenedett. Nyugodtan ki lehetne írni a Csap alatt elhúzódó mai szovjet határra Dante-i feliratot : “Lélek, ki e kapun belépsz, hagyj fel minden reménnyel !” Es mennek, mennek, egyre mennek a leplombált emberszállítmányok Szibériába. .. A rab Mindszenty bíborost meggyengült egészségi állapotára való tekintettel a Szovjetunióba szállították. Vájjon hihető-e, hogy egy római katolikus bíboros számára jobbul ást hozhat egy ilyen levegőváltozás ? En nem hiszem. “Isten veled Mindszenty bíboros Isten veled korunk legnagyobb magyar mártírja ! Isten veled — örökre !. . .” Nem régen olvastam a “Munkás” egyik számában, hogy Mindszenty hercegprímás egyik lélekgyilkosának, Dr. Weil Emilnek tiszteletére nagyszabású pikniket rendeztek a Hamilton-i Kossuth-parkban. Hogy Weil elvtárs örülni tud “tökéletesen” végzett munkájának, azon még nem csodálkozom, mert Dr. Weil Emil sohasem volt magyar. De annál fájdalmasabb és megdöbbentőbb, hogy ezt az ünneplést az ő számára emberi mivoltukból kivetkőzött és magukról megfeledkezett magyarok rendezték . .. Lehullnak a százados fák. Letarolt, sivár, puszta képet nyújt a haldokló ország. Nincs helye benne a magyar léleknek. Nincs helye a nemzeti géniusznak, nincs helye annak, ami még egyáltalában magyar. .. A nemzeti ellenállás utolsó erejét, a három holdas “kulák”okat is kezdik felszámolni. Könnyes a magyar buzaka-HULLÓ Könyv fekszik előttem. Tábláján hulló, piros vércseppek, amiket magyar művész rajzolt. A lapokon hulló vércseppek, amelyek magyar költő szivének drága érzéseit adják ide, a mi magyar szivünknek. Tanuljunk belőle. Multat értékelni s bízó szemmel tekinteni a jövő felé. De szivében ott élt az eltökélt, szent akarat, hogy ebbe nem lehet belenyugodni. Minden lehetőséget meg kell ragadni, hogy a nemzet testét, amely még össze-Most is temető van otthon. A tó most is vértől áradott. Ma is vannak otthon költők, akik boldogan teljesítenék nagy mesterük végakaratszerű rendelkezését. Lelkűkben ott ég a magyar fájdalom, szivüket mardossa a magyar keserűség, de nincs ólom, nincs papír és nincsen nyomdafesték, amely magyar vágyat, magyar reménységet szolgálhatna. Itt, a mi szegény, de szabad életünkben a technika eszközei nem zárnak el bennünket a magyar gondolattól, magyar múlttól és reménytől. A jó Isten is mellettünk van. Tehetségeket adott nekünk. Mikor a “Hulló vércseppek”-et kezemben tartom, hálásan köszönöm neki, hogy szerzőjét nekünk adta. Nekünk adta. Hogy a múlt dicsőségén át tisztán lássuk azokat az értékeket, amiket a Gondviselés kegyelme pazarló kézzel bízott ránk. Hogy bennünk éljen és biztos tudattá nőj jön a remény, hogy ami most van, rövidesen talán csak rossz álommá válik. Béla deák könyvéről ismertetést szeretnék írni, aki névtelenül zengi a mi névtelen hőseinket, akiknek lelke, fénye messzi csillagokból bátorítón tekint le hozzánk, akik testüket adták a hősi szobor honvédegyenruhás bronztestű óriásnak és akiknek névtelen neve ott ragyog az anyák és özvegyek szemében. Lent fröcsköl a piszok, az utca bűnre vadászik. A bronztest áll és várja a hajnalt, amikor jajgatni fognak az ivók patkányai. lász. Felnyög a magyar ugar. Sír, zokog, sóhajtozik a halálra Ítélt erdő. A magyar vértől áradt tó haragosan kicsap, hiszen a magyar lelket már csak a magyar temetők őrzik, azok is csak addig, míg az utolsó keresztek és fejfák elkorhadnak. Aztán átveszik a helyüket a mai életformának jobban megfelelő s a rendszerhez jobban alkalmazkodó tömegsírok. . . Magát bölcsnek tartó kis magyar kanadai közösség szellemeskedik egyik laptársunk hasábj ain. Igyekszik ráhúzni a magyar egység megteremtésén fáradozókra a vizeslepedőt. Stílusát csillogtatja, csacsog, bölcselkedik és azt hiszi, hogy a szellem fegyverével győzedelmeskedik ... V É R C S E P Lehetetlen arra nem gondolni, hogy érmen száz esztendeje írta Tompa Mihály a “Madár fiaihoz” című örökké élő versét. Lelkében és szegény hazánkon még ott feküdt az aradi bitófák árnyéka. A gólyának még azt mondta : vissza tépett lázas, forró seb volt meggyógyítsa s a nemzet csüggedt lelkében életre keltse a remény szikráját. Költőtársaihoz, fiaihoz fordult : Ismertetést szeretnék írni, de azokat a mély érzéseket, azt az izzó magyar szivet, amelyet hazafias versei elibünk tárnak, nem tudom visszaadni. Lapunk olvasói előző számunkban olvasták “Goncsorowka hősei”-t. Látták a biztos művészi kézzel faragott mesteri keretet, amely a Goncsorowka idegen világán született uj magyar virtust és magyar legendát regélő gyönyörű történetet, a magyar hősöket méltán megillető babérkoszorúba foglalja. Az elmúlt évek tépték, szaggatták a babérkoszorút, de akik Goncsorowkán ott maradtak, azok ma már nyugodtan alhatják hősi álmukat, a babérkoszorú megint teljes s álmodhatnak a hazáról, győzelemről szépet a sírba szállt, méla csontvitézek. Tudják, hogy nemcsak takarodó volt, hanem riadó is van és lesz, óvó kezükkel mutathatják az irányt a sok kis “Andris”-nak és boldogan nézik majd az Andrisok győzelme után feldübörgő díszmenetet, melyet egy nemzet hálás zokogása kisér. Köszönjük Béla deák ! Nem kérdezzük ki vagy. Hiszünk Neked akkor is, ha sziveddel együtt mindent a Tiszaparton hagytál, hol az otromba, vadidegen csizmák egész nemzeteddel a sárba tiporják. Erezzük, hogy hang vagy a múltból. Lelkiismeret hangja. Próféta vagy. Minden erőnkkel hinni akarjuk és hiszszük, hogy lehullnak mind a vörös rongyok. Tudjuk Béla deák ki vagy, hogy ki az, ki ország útját rója, kinek könnye vére hull idegen porba, aki csak azért Balga magyar ! Nem érzed-e, hogy milyen bűnt követsz el, ha szabad földön vagy kerékkötője a magyar egységnek és ezen keresztül a magyar feltámadásnak ? Nem érzed, hogy milyen elvetemült bűnös vagy, amikor meg akarsz feledkezni a magyarságodról ? Nem érzed, hogy oltárt rombolsz ?, hogy éppen az ellen vétesz, ami nekünk, magyar embereknek, a legdrágább és a legszentebb ? Eredj, ha tudsz ! Es légy renegát ! Tagadd meg testvéreidet és a nemzet vértanúit ! En csak egyre figyelmeztetlek : tízszeres fájdalommal fog égetni a könny, ha azt az egykoron felébredő lelkiismereted fogja a szemedbe csalni. PÉK van, hogy nekünk is az fájjon, ami senki másnak a kerek világon. Tudjuk, hogy az a rongyos deák mégse hagyta szivét a Tisza partján s minden magyar romlás, amely élő húsába vág, sryötrő fájdalommal tépi. Nem hagyhatta ott a szivét, hiszen a forró vércseppek éppen ebből a gazdag költői szívből hullanak a papírra s a szive szorítja őt égő, fájó, fojtott, könnytelen férfisírásra a hazáját sirató uj Jeremiás vad zokogásában. Köszönöm Béla deák a “Hulló vércseppek”-et és kérem a világ négy tájára szétdobott szegény magyarokat, hogy velem együtt töltsék meg lelkűket azzal az izzó hazaszeretettel, ami alig fér bele ebbe a vékony kis kötetbe. Különben ne töltsék meg szivüket — hiszen a hazaszeretet abban úgy is ott van —, de tudatosítsák, erősítsék azzal a gátat szakító magyarsággal, amely hétgörcsös buzogány, ádáz kelevéze legendás Botondnak, Pusztaszer máglyája, fehérlóáldozat, Lehel vezér kürtje, gyötrelem és átok, tűzvész, vulkán, láva, “Turul sas szárnyának rettegett csapása”, mely mégis imádkozva virraszt a rabságban porig alázott magyarság fölött. Kérem lapunk olvasóit éljék át, mélyed jenek bele ebbe az igénytelennek látszó, szerintem azonban értékes kötetbe. Hiszem hogy kezükből azzal a meginindultsággal és boldogan fájó érzéssel teszik le, mint én tettem azzal, hogy sokszor és újra kezembe veszem. Tudom, hogy ennek a könyvnek minden érzésben igaz magyar olvasója egyetért velem abban a megállapításban, hogy ha a magyarság fennmarad, mint ahogy fent kell maradjon, Béla deáknak ebbe a kötetbe foglalt nem egy verse mindig értékálló magyar kincs lesz. S. Uj tulajdonos Kish Zsigmond, ez a kedves és előzékeny magyar üzletember megvásárolta a hamiltoni magyarság által jól ismert “Hamilton Meat Market” név alatt működő üzletet. Ez az üzlet a magyarság központjában van. Kish Zsigmond régi magyar üzletember s a hús szakmában sok évi gyakorlata van. így üzletében mindég a legfinomabb hús árut tartja s ha vevői felkeresik, finom és előzékeny kiszolgálásban részesíti őket. Magyarok ! Keressük fel Kish Zsigmond üzletét. “. ■ .Ne járj a mezőn, temető van ott, Ne menj a tóba ,vértől áradott...” “Hozzatok dalt emlékül a hajdan Lomb s virággal gazdag tájirul, Zengjétek meg a jövőt, ha majdan E kopár föld újra felvirul. . .” Szivemben ott zsong a vers utolsó sora : “Fiaim csak énekeljetek !”
