Kanadai Magyarság, 1952. június-december (2. évfolyam, 23-51. szám)
1952-06-14 / 24. szám
KANADAI MAGYARSAG 4 1952 JUNIUS 14 Alföldi Géza VERSEK Fölvertem a Lelkem Csöndjét. Almos arccal kijött elém. Aranyszínű álmok ragyogtak félig kitárt, égő szemén. Úgy megsajnáltam : pardon tévedtem — S elsompolyogtam. Aludjon tovább. Tavasz volt. Égett a Hold. S virágoztak a fehér orgonák. A csillagos ég palástja halkan betakarta az erdőt, rétet, s egy nyíló akácfa állott őrként lelkem békésen elalvó Csöndjének. 1949 V. 17. Mögöttem lánggal ég a múlt. A tűz fut sarkamban vadul Pernyéje szürkés és ezüst, Szállongva a hajamra hull. Az égő multam fényköre Világít keskeny utamon. Előttem csillogó mesék, Mögöttem minden hulla, rom, Futok a tűz elől. Habár Tudom, hiába ! Vak futás ! Beér a láng és rámterül Kegyetlenül az elmúlás. . Elégek én is, mint a múlt, Rőt fény remeg a táj felett : Talán az Ur, ha rám tekint, Egy égigérő jel leszek. 1950 X. 3. Nevető sarok Totális mozgósítás Gerő meglátogat egy kis alföldi városkát és megparancsolja a helybeli párttitkárnak, hogy estére 10.000 ember legyen a Főtéren beszédének meghallgatására. A titkár röviden válaszol : — Meglesz, elvtárs ! Egy óra múlva a nagy hídverő megváltoztatja a parancsot és most már 50.000 hallgatót követel. A titkár egy pillanatig gondolkozik, majd kivágja : — Meglesz, eívtárs ! Egy óra múlva magához rendeli a titkárt. — Meggondoltam a dolgot. 100.000 ember előtt akarok beszélni ! — Meglesz, elvtárs ! Estére tényleg ott szorong a százezer hallgató a Főtéren. Gerő elismerőleg kérdezi a titkárt, hogyan tudott ilyen rövid idő alatt egy 20.000 lakosú városkában ekkora tömeget mozgósítani ? — Hát bizony, elvtárs, mikor 10.000 embert követelt, ezt az AVH fegyveres és polgári tagjaiból, valamint a különböző titkárokból és felelősökből könynyen ki tudtam volna állítani. Az 50.000-hez már el kellett híreszteltetnem, hogy a Vörös Hadsereg kivonul az országból és a helybeli szovjet katonaság e célból a Főtéren fog gyülekezni. Ezt a szomszéd falvakból is mindenki látni akarta. A százezret pedig csak úgy tudtam összehozni, hogy elhíreszteltettem, ma estére a Főtéren nyilvánosan felakasztják Rákosi elvtársat. * EZ AMERIKA ! Egy detroiti polgár temetési biztosítást akart kötni és mindjárt két kötvényt is vásárolt : egyet a maga, egyet pedig a felesége részére — azzal a különbséggel, hogy sajátmagának elsőosztályu, míg feleségének csupán harmadosztályú temetést rendelt. A vérigsértett feleség a kötvények bizonyítéka alapján lelki kegyetlenség címén beperelte férjét. A bíróság megítélte a válást. DR. KOVÁCS ERNŐ tanársegéd, a torontói egyetem kutatóösztöndíjasa, a torontói orvosakadémia rendes tagja, rendelőjét SPADINA ROAD 2. szám alá helyezte át. Rendel előzetes bejelentésre felnőtteknek és gyermekeknek. Telefon : MI 3895, ME 8550. Röntgen és szívvizsgálat. Favágó Irta : Halmy József Kip, köp, köp. .. csattogott a fejsze a sudár tölgy derekán. Szilánkok hasadtak le és röp-i ködtek szanaszét a sárgult avasra. Antonio száján, amint a fejszét lendítette, rövid sóhaj szakadt ki, mintha lelkét is beleadná munkájába. Eket vágott a fa tövén. — La paspartur Italia ! — Ez nekem szólt. A keresztfűrész következett. Ssss..., zzz, s a fűrész belemélyedt a nyers fahusba. Sss..., zzz..., egy-két reccsenés és lombjával a föld felé. Lassan kezdte, mintha ellenkezne, dacolna az elmúlás ellen, de hajlása sebesebb lett és nagy dobbanással feküdt végig a földön. — La lancia é sierpe ! E néhány szó hangzott csak el közöttünk már négy hete az erdőn. Valósággal némaságra kényszerített bennünket az egyhangú, monoton fejszecsapás és rész-zizegés. A gallyak, ágak, egymásután hullottak le a gyors csapások nyomán, a nemrég még élő lombkoronáról. Csak a puszta törzs feküdt hosszú, megnyúlt hullaként. A fűrész ezt is eltüntette csakhamar s méteres darabokban feküdt szanaszét az egész. Négy hete kezdődött s így ment napról-napra. Reggel virradattól, egy tányér üres levessel délig, délután jobban lakottan alkonyatig. Aztán vissza a szállásra s a szalmán ruhástól végigülve üres lélekkel aludni. Aludni ? ! Vergődni fekve, hogy reggel elölről kezdődjön a lélektelen kip-kop s a fürész-zizegés. Ma ideges vagyok. Pedig gondolkozni sem tudok. Ráült az erdő, a fa, a kopácsolás a zizegés az agyamra. Monoton, lélektelen egyhangúság. Nem kell gondolkozni, csak vágni-huzni. Minek ? A szem, a kéz mindent elvégez. De ma valami nem hagy nyugton. Vagy talán ez a kölyök, az Antonio bosszant ? — Travagiar Italia ! Travagiar ! Ez a szó bosszant ? Lehet. A kölyök sürget engem ma munkára. Engem, aki apja lehetnék. Mi van vele és mi velem ? Eddig nem tette. — Non pariare Antonio — intem le csakhamar, de ő szemtelenül visszavág : travagiar, travagiar ! Dolgozni, dolgozni ! Tompán dereng valami, nem annyira gondolatban, mint fizikailag. Fáradt vagyok, nehezemre esik a munka. Igen ! ma nem megy úgy, mint eddig. Pedig , ebédeltem, mint máskor. Délelőtt kevesebb étellel is ment a munka. Mi az Antonio ? O is megáll s néz reám. Mi van vele? — Non travagiar ? — kérdi s szemét dühösen mereszti rám. En csak nézem, mintha nem tudnám felfogni kérdése értelmét. Látom, hogy leteszi a fűrészt és leül a faderéki*a. — Mi az Antonio ? — Ha te nem dolgozol én sem ! — Hát nem dolgoztunk eddig is ? — Igen, de így nem keresünk semmit. Nem lesz pénz, pedig nekem pénz kell ! — Hát dolgozzunk akkor. Nehézkesen mozdulok meg, s nyúlok a fűrész után. O is felállt. A faderékhoz illesztjük a fűrészt. Huzzuk én is, ő is. De valahogy nem megy. Megint abba hagyjuk. Nem megy és nem megy. Pedig tudom, hogy dolgozni kellene. Ma nem kerestük mit tegyek. Nem és nem tudok dolgozni. Nem izmaim fáradtak, lelkem fáradt, nincs akaraterő. Az egyhangúság a reménytelen kilátástalan napok, hetek. Igen, ez az oka mindennek. Holnap, holnapután és tovább mindennap ez a monoton fűrészelés, döntés, darabolás. Es meddig még ? Már aludni sem tudok éjjelente. Üresen, gondolatképtelen vergődök a szalmán. — Travagiar, Italia ! — hallom ismételten. A szemtelenül sürgető kölyök megint. Te kölyök, nem fogsz engem bosszantani soká. Te, aki Isten és hit nélkül nevelkedtél és még írni s olvasni sem tudsz, te nem értheted meg, hogy mit jelent nem gondolkozni, hanem gépszerűen dolgozni. — Hagyd abba Antonio elég volt ebből. Ha tovább szemtelen leszel, itt hagylak ! — Miért mennél el ? — Meft ma nem tudok dolgozni. Ebben nincs lélek. Aztán miért huzzuk a fűrészt, miért daraboljuk a fát ? Mit kaptál eddig munkád után ? Csak anynyit, amennyit megeszel naponta, vagy még annyit sem. Es aztán mi lesz Itt maradsz örökké favágónak, mert nem lesz pénzed itthagyni a munkahelyet. Ha esik majd az eső és'nem dolgozhatsz, adósságod lesz és soha nem előzöd meg magad. . . Antonio kérdően néz reám. Látom rajta, hogy valami dereng benne is. — Igazad van Italia ! Mi csak dolgozunk, de nem keresünk. A tőkét hizlaljuk. Es az mit fizet Szá ’tíz frankot egy méter fáért. De mi az ? Ha legalább kétszázat fizetne, akkor az étkezést is kifizetnénk, meg maradna is. Leült a faderékra. Maga elé meredt szótlanul. En is leültem, mert éreztem, hogy az a lélektelenség, monotonság nagy sulylyal nehezedik tagjaimra. Ä- gyam még mindig tompa, gondolatképtelen. Kezdek csodálkozni azon, hogy még az előbb valamiként ki tudtam érzésemet fejezni. —En sem tudok dolgozni, Italia. Már ma egésznap. Csak azért sürgettelek, mert kellett valami, ami engem is serkent. Nem megy nálam sem. Hagyjuk abba, menjünk a szállásra. Talán holnap, jobban megy ? ! — Jó menjünk ! — s nekiindultunk. Lassan, vontatottan, mintha mázsás súlyt hordanánk vállunkon. Eljött a holnap is. Fáradtan vonszoltuk testünket az erdőig'. Egy szó sem esett köztünk. Gépiesen nyúltunk a fejsze, a fűrész után, de minden erőlködésünk mellett sem fogott a szerszám. Csak valami feszültséget éreztem agyamban. Valamilyen ellenséges, indulatot a másik, az Antonio iránt. Láttam, hogy őbenne is forrt valami. Mi volt az, nem tudom csak éreztem, hogy minden mozdulata bánt, mintha dacolna, engem akarna bosszantani. Mindig mást akart mint én. Vagy csak úgy tetszett. Ereztem, hogy a hetek súlya most oldódik le, a lélektelen egyhangúság poharatelt meg. Es kellett valaminek történni, valaminek, ami kiragad ebből a lelki tespedésből, hogy testem újra éljen. Antonio most már mindjobban ellenkezett. Őbenne is felgyülemlett valami. En csak néztem meredt szemmel szótlanul, mialatt ő állandóan beszélt. Beszélt és sürgetett. Egyszerre éreztem, hogy itt a végpont. A fejsze nyele tán megroppan szorításom nyomán, ha nem szívós fából van, amint lassan emeltem fel a levegőbe, a semmibe, de Antonio felé. Egy vészes mozdulatra készülődtem. Velem szemben Antonio tágra nyílt szemmel nézett reám. Nézte mozdulatomat, az emelkedő fejszét . . . Aztán valami megállított. Mi volt az ? Talán Antonio szeme, kérdő tekintete ? Karomból eltűnt az erő, a görcsös szorítás. A fejsze lehullott a földre s én mindent elhagyva, lassan, terhesen útnak eredtem a szállásra, hogy többé Antonioval együtt ne legyek az erdőn. Harmadnap Antonio csomaggal kezében, csendesen, búcsú nélkül hagyta el a falut. En pedig újból kezdtem, mással. Újból dőlt a fa, újból zizegett a fűrész.
